Mint ahogy már korábban is mondtam nektek miután az Öreg Isten kitépte az égig érő fát, bizony a 3 világ népei nagyjából el lettek zárva egymástól. Páran azonban továbbra is át tudtak járni, meg persze voltak olyanok is, akik itt rekedtek.

A bodrogközben sok ilyen itt rekedt lény talált magának otthont.

Voltak köztük kedvesek, voltak rossz szándékúak és voltak, akik együttműködtek az emberrel, mikor az betelepült.

Pár kiválasztott embert megtanítottak a tudományukra. Ilyenek voltak a táltosok, garabonciások. Azonban voltak, akik a munkájuknak köszönhetően tanulták ki az ördöngösséget, majd azt továbbadták az utódaiknak.

Ilyenek voltak a kocsisok, molnárok, révészek.

Ma a révészekről fogok nektek elmesélni egy történetet.

A Révészek különleges emberek voltak. A folyó mellett laktak, távol a falutól, sok mindent láttak mit visz magával a víz. Néha napján megesett velük egy-egy furcsaság.

Vajda Pist bácsi a Bodrogon volt révész. Benne volt már a korban, mikor egy kora őszi este muzsikaszót hall a rév felől.

Kinéz, hogy mi történik ott kint, hát uramfia kint egy egész lakodalmas menet áll. Férjestől, feleségestől, vőfélyestől, násznépestől, muzsikusokkal együtt.

Pista bácsi rá is kérdett, hogy mi járatban?

Ők mondják, hogy által mennének a túloldalra.

Hát Pista bátyánk eleinte ódzkodott, hogy éccaka van mán, meg mán nyugovóra tért, de a vőfély azt ígérte, hogy bőségesen meghálálják.

Hát Vajda Pista bá’ neki is indult és elkezdte átvinni őket a túlpartra.

Mivel sokan voltak, szegénynek többször is fordulni kellett, és mán jócskán elmúlt éjfél is mire áthordta őket. Szerencsére teli hold volt, így az világot adott, míg dolgozott.

Mielőtt visszaindult volna a vőfély egy nagyon szép inget adott az öreg kezébe, hogy nagy hasznát fogja majd ennek venni.

Az öreg morgott magában, hogy jobban örült volna egy kis pénznek, de hát ugye a lakodalmasok sokan voltak, ő meg egymaga, így haza evezett.

Mikor hazaért, mutatja a feleségének, hogy mit kapott. Az asszony is csak morgott, korholta az urát, hogy ez igen haszontalan volt.

Kínjában Pista bá felvette az inget. Mikor belebújt az asszony szeme elkerekedett,

• Hát hová tűnt jó ember? – kérdi.
• Nem mentem én sehová, itt állok maga előtt. – válaszolja az öreg.
• De hát nem látom magát.
• Pedig itt állok.
• Uramfia! -kiáltott fel az asszony. – Maga ördögöket vitt át, az ördög lakodalmában segédkezett! Ezért pokolra fog jutni! -sopánkodott.
• Lehet, de a héten besétálok a városba és elhozok majd ezt – azt, Jól fogunk élni, míg a pokolra jutok.

Ezzel elégedetten le is feküdt aludni. Csak megérte az éccakába nyúló munka.

Hajnalban felkelt, és kiment az istállóba, hogy leszedje a tehén alól a ganajt, meg hogy megfejjen.

Addig a felesége megkotorta a parazsat a tűzhelyen és a felizzó parázsra vettette az inget.

Ahogy az lángra kapott égtelen visítozás kezdődött. Ahány ördög volt az ingben mind megégett.

Így esett, hogy Vajda Pista bácsi szegényen halt meg a Bodrog partján, de legalább a lelke a mennybe jutott.

(forrás anyag:Balassa Iván: Lápok, falvak, emberek)

Aztán azt tudjátok, hogyan lett megalapítva a Leleszi apátság?

Nem? Gondoltam. No elmesélem nektek. 

Az úgy esett, hogy jó 800 éve, magyar honban bizony kemény idők jártak.

András Királyunk – 2. e néven -  külhonból hozatott magának feleséget és annak kíséretével vette körül magát.

András igencsak megszerette feleségét, és annak minden kívánságát teljesítette.

A királyné is igencsak megszerette király urunkat, mert 5 gyermeket is szült neki

Egyre nagyobb adományokat, címeket, bírtokokat adományozott neki, sokszor a magyar nemesek kárára, ezt pedig sokan nem nézték jó szemmel a nemeseink közül.

A nemesek úgy gondolták, hogy a királyné miatt kapnak a külhoniak ilyen sok adományt és birtokot.

Így esett, hogy az úr 1213. évében, annak is 9. havának 28. napján a, főnemesek egy csoportja Péter ispán, Kacsics nembeli Simon és Bánk Bán urunk veje, Simon összeesküvést szőtt a Királyné ellen és elveszejtette őt egy vadászaton a Pilis-hegységben.

András királyunknak, akkoriban ép Zemplénben, annak is a Bodrogközi részében akadt dolga.

Péter ispán miután megölte a királynét, ősi magyar szokás szerint, kivágta annak szívét és levágta a jobb kezét mellyel védekezett, majd beletette azt egy díszes dobozba, majd egy futárra bízva azt elküldte a királynak.

A futár a királyt egy dombon érte utol.

Átadta neki a dobozt majd, amikor királyunk belenézett, menten megindultak a könnyei, hiszen rögtön megértette az üzenetet.

Így szól egyik hű emberéhez.

• Lelu! Itt, ahol most állunk Én, ezt a dombot és környékét néked adom. Építs rajta fel egy templomot, és e templomban temesd el szeretett feleségem szívét és kezét.

Lelu vitéz így is tett és így épült fel a leleszi apátság alapja. – egy királyné szívére.

Mondják a régi öregek, hogy időnként hallani egy -egy szívdobbanást, mikor misére mennek.

Mikor királyunk hazatért feleségének szív nélküli testét a pilisi cisztercita kolostorban, díszes szarkofágban temette el.

Lelu nevét pedig megkapta a falú, ami ma Lelesz néven ismert.

Ez hát a leleszi apátság története.

A mai történtem szóról - szóra igaz történet.

Olyan igaz, mint ahogy most itt ülök a számítógép előtt és püfölőm a billentyűket, hogy megosszam veled mi is történt jó 85 éve.

Történetünk helyszíne Tiszacsermely, amit akkoriban még bizony Pusztakarád néven illettek, mert hivatalosan Tiszakarádhoz tartozott.

Annak is egy külső település része, amit úgy hívnak „Kökényes”.

No, a Kökényes a Tiszakarádi főcsatorna túlpartján található, volt itt pár ház, meg pár kaszáló.

A  Tiszakarádi főcsatornát egyébként mindenki csak Nagy csatorna néven ismeri, ezért mi is így hívjuk ezen túl.

A Nagy-csatornát állítólag Csongrádból érkezett vándor kubikosok ásták ki csákánnyal, lapátokkal, és talicskákkal, amit mi csak furiknak hívunk.

Sok kubikossal eljött a gyermeke is, hogy segítsen az apjának. Meg ugye a gyerek fele napszámot kapott, mint az apja, és akkoriban a szegény embernek jól jött az a kis pénz is. A gyermekek hámot vettek magukra, és a hámmal segítettek az apjuknak felhúznia a partfalon a furikokat.

Kemény volt az élet az ott dolgozók számára. Ki tudja talán van közük az alábbiakhoz.

A történetünk, jó pár évvel a csatorna átadása után esett meg.

Egy nyári délután nagyapám, meg az öccse elmentek lovaskocsival a Kökényesben található kaszálójukhoz, a lekaszált, kiszáradt szénát összegyűjteni.

Nagyapám ekkor olyan 12, az öccse olyan 11 éves lehetett.

Hát igen, akkoriban más világ volt a pujákra.

Jócskán délután volt már mire kiértek, és elkezdték a szénát gyűjteni.

A kaszáló végén egy kis akácfa sor volt található és az indulásuk előtt arra figyeltek fel, hogy a fák között egy tarka macska ugrál, úgy mintha vitus táncot járna.

Máskor megűzték volna, de mivel a falu, még jó 3-4 km-re volt, meg esteledett is, meg el is fáradtak így annyiban hagyták a dolgot.

Azonban a lovak alig akartak megindulni.

Nagy nehezen kivezették a két lovat a dűlőútra és elindultak, de a lovak csak lépésben voltak hajlandók menni.

A dűlőút két oldalán volt egy vízelvezető árok. A jobb oldalsó árokban pedig, jó 50 méterre előttük hírtelen valami furcsa hangot adott ki.

Olyat, mint amikor a pulyka veri a szárnyát a földhöz és közben topog. Ettől a hangtól eltekintve néma csend volt, még a tücskök sem szóltak.

Ahogy lépésben haladtak, az 50 méteres távot tartva a hang előttük szintén haladt az árokban.

Aztán amikor a Nagy csatornához ért a hang, valami becsapódott a vízbe.

De olyan erővel, hogy a víz messze a híd fölé csapott több méterrel!

Amikor oda értek nem láttak semmit a zavaros vízen kívül, de a hang elhallgatott.

A lovak meg tovább poroszkáltak.

Lépésről - lépésre.

Így poroszkáltak be a faluba a lovakkal.

Hiba csapdosták őket ostorral, biztatták őket, a két ló csak lépésben ment.

Így értek a családunk házának kapujához.

Ahogy a két ló átlépte a kapu vonalát, hirtelen vágtába fogtak és ahogy csak bírtak elkezdtek rohanni át az udvaron.

A hirtelen lendülettől nagyapám be is esett a lovak közzé, de csodával határos módon nem taposták halálra. Viszonylag ép bőrrel megúszta.

Hogy mi történt pontosan nem tudni, de a Bodrogközben élők, vagy ott felnőtt emberek sokszor láttak furcsa, nehezen megmagyarázható dolgokat.

Említettem már nektek az előző két alkalommal, hogy a Bodrogközben bíz, éltek mindenféle népek.

Sárkányok, manók, tündérek, lidércek, szellemek, rémek meg mesebeli állatok.

Itt jól megvoltak, hiszen nagyrészt az egész egy hatalmas mocsár volt. Jól el lehetett bújni.

Persze a legkeményebb, legkegyetlenebb, legszebb és egyben legrémisztőbb teremtmény is ahogy várható volt beköltözött ide.

Egész sokan jöttek a fajából és úgy hívták, hogy ember.

A többi lény meg mit tehetett alkalmazkodott az új jövevényhez.

Az meg nem alkalmazkodott hozzájuk. Ahol lehet alakított a környezetén. Nem érte be azzal amit természet anya ad, hanem elkezdett növényeket termeszeni. Ehhez ki kellett vágni azt a kevés kis erdőt is ami volt. A halottait meg nem bízta a vízre, de bízva a vízben a halottakat a vízen túl temették el.

De egy ilyen helyen ahol ott állt az égig érő fa, a lelkek meg igyekeztek vissza jönni a szeretteik közzé, azok meg … na de mindegy, hagyjuk is.

A lényeg az, hogy az ember egész a maga képére formálta a Bodrogközt. Az itt élő lények meg beolvadtak közéjük. Már, aki tudott.

Mert hát logikus, hogy a vízi manónak is egyszerűbb beállni molnárnak a Karcsai malomba, jó pénzért, mint puszta kézzel halat fogni a mocsárban.

De hát nem mindenki tudott beköltözni a falvakba.

A Tündérek azért nem tudtak, mert túl szépek voltak és legények mindig utánuk kajtattak. A Boszorkányok meg azért mert túl csúnyák voltak – legalábbis az emberi szemnek – és elűzték őket.

Na mindkét nép a Karcsa folyó aljára költözött.

Mikor a Magyarok ide költöztek, akkor egy idő után felvették az új hitet. Mondanom sem kell, hogy itt az új nehezen vert gyökeret.

Mert hát hogyan is terjedhetne az új hit, amit kereszténységnek hívtak – ami azt mondja, hogy a manók, tündérek, meg a többiek csak ostoba babonaság, miközben a templomban melletted egy Vízimanó ül a legszebb gúnyájában és buzgón bólogatva hallgatja a szent beszédet.

Nektek is be kell látnotok, hogy minden hittérítőnek, akit a balsorsa erre a vidékre vezényelt, igencsak nehéz dolga volt. Főleg, akkor mikor a láplidérce jelentkezett a papnál, hogy ő bizony azt gondolja, hogy milyen jó Kántor lenne belőle. – de ez egy másik történet.

Na most Karcsán ezt egyszerűen oldották meg. A táltos fia színleg felvette a hitet és ő lett a falú papja. Persze ő is a táltosok mesterségét űzte, a pap meg nem akart idejönni a mocsárba. Így tiszta üzlet született. Mint annak idején Szvatoplukkal.

Működött is a dolog, de jött az utasítás fentről, hogy egy éven belül templomot kell építeni, tehát határidőre kész kell lenni.

Egy ideig figyelembe se vették a dolgot, de a határidő előtt három nappal valakinek eszébe jutott, hogy baj van. harmadnapra letelik az esztendő.

Táltosunk nem esett kétségbe, hanem elment a Tündérekhez és szépszóval, meg egy Zemplén faluból lopott gyermekkel, megkérte őket, hogy segítsék őt, meg a falut a gondból.

A Tündérkiráynő befogadta a lopott gyermeket, akit sajátjaként nevelt fel és megígérte, hogy két éjszaka és két nappal, 12 tündérrel felépítik a templomot.

Tehát neki álltak és két nap és két éjjel alatt felépítették a templomot. De ha jártál már a Karcsai templomban, tudod, hogy nincs harangja.

Az pedig azért nincs, eredetileg ezüst harangja lett volna, mert az olyan szépen kong, de amikor két tündér éppen repítette az ezüstharangot, a boszorkányok üldözőbe vették őket.

 Már ép elérték a tündéreket, amikor a faluban megszólalt egy kakas - erre a boszorkányoknak vissza kellett térniük lakhelyükre, a Karcsa mélyére.

Ám a harangot szállító tündérek is megijedtek, és elejtették a harangot és az eltűnt a Karcsa vizében.

Azóta többször is keresték, egyszer meg is találták, láncot akasztottak a gombjára, eléfogtak 24 ökröt, és elkezdték vontatni kifelé, amikor valaki felkiáltott a mélyben: "Jaj, a kisujjam!" Erre mindenki megállt, az ökrök térdre estek, a lánc meg elszakadt.

Állítólag a hely, ahol a harang az iszapban fekszik "a Vajdák kertje végével egy irányban, 3 vagy 4 öllel a széltől beljebb van", de azóta sem találják. Viszont minden 100 évben egyszer hallatja a hangját az eltűnt harang.

Ez az a történet, amit majdnem mindenki ismer, de van még tovább is.

Akkoriban élt még itt egy Sárkány is titokban. Ő volt a Táltos fiának a lova.

A táltos fia megkérte paripáját, hogy keresse meg a harangot a folyóban. És a Sárkány keresi azóta is a harangot, amikor teheti. – mert még eddig nem találta meg.

A gazdája, meg annak az unokái is porrá lettek már, a Karcsa is beleveszett a mocsárba, meg a szabályozásba és manapság már a Sárkányokban sem hisznek annyian – tisztelet a kivételnek – így az öreg sárkány, aki igencsak hosszú életű, időnként még titokban felkerekedik és neki áll keresni a harangot.

Karcsán és Pácinban sokan látták már, ahogy időnként éjszaka, mint valami fény kígyó kanyarog a Karcsa fölött. Ilyenkor elnémulnak a békák meg a kutyák is, mert nagy vad jár az égen, jobb őt nem zavarni.

Lehet, hogy Te is láttad már. Ha tudod hol a harang mond meg neki.

Egy érdekes történetet mesélek nektek ma el.

Jó 5.000 ezer éve is már, hogy ez a történet megesett.

Akkoriban a Tisza még a Helmeci hegy mögött folydogált. Megkerülte azt és valahol ott folyt a mai medre felé, ahol napjainkban Pácin található. A legrégebbi, eredeti meder, ahol tovább folyt, pedig a mai Tiszacsermelynél található, de ez most mellékes a történet szempontjából.

A Tisza igazából az Öreg Isten rakoncátlan lánya volt és akkoriban Rékának hívták. Szép, de konok szőke leány volt, akinek atya megszabta útját, de a lány csak nem akarta követni az édesapja által kijelölt utat.

Azt mondta neki, hogy ő majd csak a férjének fog engedelmeskedni. De csak az lehet az ő férje, aki őt arra az útra tereli, mit az Öreg Isten megszabott neki.

Az Öreg istennek meg sokat főt miatta a feje.

Bizonyára emlékeztek még arra, hogy amikor az Öreg Isten tövestől kitépte az Égig Érő fát. Akkor akik a koronában meg a gyökerek között éltek szétszóródtak a világon.

A fa koronájában éltek az óriások is, akik biz igen messze estek a fától, egész pontosan egy szigetre, amit ma úgy ismernek a világon, hogy Szardínia szigete.

Az ő építményeik, nyomaik ma is megtalálhatóak a szigeten.

No, élt közöttük egy óriás, aki embernek nagy lett volna, de Óriásnak meg igencsak kicsi. A többi óriás, úgy gúnyolta őt, hogy „Törpe”.

Törpe, megunva a sok gúnyolódást, világgá ment.

Bejárta az akkori Európát és sok érdekes dolog megesett vele.

Ahogy mendegélt elérkezett a Bodrogközbe, a Nagy Laposhoz, ahol találkozott az Öreg Istennel. Szóba elegyedtek és az Öreg Isten elmesélte a gondját.

Azt mondta erre a Törpe, hogy bár nem készült nősülni, de ha az Réka Édesapja áldását adja rá, ő megpróbálkozik vele.

Az Öreg Isten ráállt az alkura.

Törpe elment Rékához és szépszóval elkezdett udvarolni. Valahogy úgy, ahogy ma az olaszok csinálják.

Igen ám, de Réka nem az a lány volt, aki bármilyen szövegnek bedől, elmondta a Törpe nevű Óriásnak, hogy ő biz csak ahogy megy, aki őt arra az útra tereli, mit apja megszabott neki. -és hogy bizonyítsa makacsságát és erejét szétterült a Bodrogközben egy hatalmas áradás képében.

Az Óriás felmordult, majd fogott egy hatalmas ekét, belefogta az öreg Isten egy ökrét, és az ekével meghúzta azt a nyomvonalat, ahol ma is folyik a Tisza.

Réka pedig nem tehetett mást, követte az eke által vágott utat.

A Törpe azonban nagyon elfáradt a munkában és leheveredett pihenni.

Igen csak elfáradt, mert még ma is alszik. Ott alussza álmát, ahol ma a Tar-Bucka található. A Tar-Bucka valójában a pihenő óriás, és lehet, hogy egyszer felébred még.

Réka pedig hiába várta hites urát, nem jött hozzá.

Persze próbálta megkeresni őt, merre lehet, és azért igyekezett elhagyni medrét. Ezért látsz ma a Bodrogközben mindenfelé morotvákat és holt ágakat.

Annak idején sok isten járta-e földet. A világ érdekesebb, izgalmasabb volt, mint ma.

Igazából 3 világ is volt, no meg van is, de az átjárás már régen megszűnt közöttük.

A 3 világot az égig erő fa kötötte össze. Hívták világfának, meg életfának is. Ahány nép, annyi elnevezés.

A sok elnevezés közben elveszett az egyik lényeges dolog, hol is volt a fa.

Nos a fát az Öreg Isten ültette el, még a világ hajnalán, mielőtt felkelt az első nap. Az Öreg Isten meglocsolta, kicsit megtaposta a fa tövét, majd elment, hogy elköltse az első reggelit.  A fa hatalmasra nőtt, mire felkelt a nap.

Gyönyörű fa volt. A koronájában elfért a nap is meg a hold is, meg a csillagok is. A tövénél lelehetett menni az alvilágba, a tetejéről pedig elérhető volt a felvilág. A középső világban éltek az emberek és mentek a dolgok a maguk módján.

Azonban egy nap a három világot megrengető háború tört ki. Hogy ki kezdte és miért, már rég a feledés homályába merült.

Szóval ott volt az a nagy háború. Harcoltak ott mindenféle népek. Törpék, Manók, Óriások, Sárkányok, Griffek, Boszorkányok meg Varázslók, felsorolni is nehéz lenne mindet.

Olyan nagyon verekedtek egymással, meg olyan sokáig, hogy a 3 szép világ, amit az Öreg Isten összekapcsolt, egész bele remeget. Az öreg Isten egy ideig nézte, tűrte a dolgot, mert hát úgy volt vele, hogy had játszanak a gyerekek, de a baj az volt, hogy a kedvenc pihenő helye bíz az égig érő fa tövében volt.

Hát egyik nap ép lepihent, amikor is a felvilág megindult az alvilág ellen, az alvilág meg a felvilág ellen.

Mondanom sem kell, a középső világban, a fa tövében találkoztak. Pont ott, ahol az Öreg Isten leheveredett.

Az Öreg isten ép a másik oldalára fordult volna, amikor a harci kürtök felzavarták az álmát.

Most őszintén, hát ki szereti azt, amikor legszebb álmából felzavarják a perlekedő szomszédok.

Hát az Öreg Isten sem tolerálta a dolgot, úgyhogy dühösen felmordult és mindenkit hazazavart. És ha az Öreg Isten mondja, akkor a perlekedők haza mentek. Az öreg pedig mérgében megrázta, majd tövestől kitépte az égig érő fát.

A lombjából kiestek a csillagok, kiesett a nap is meg a hold is. Így kerültek fel az égre.

A fa, darabokra tört.

A tövéből 4 gyökér sarjadt, amiknek helyén 4 folyó született, amit az emberek később ezeken a neveken illettek Tisza, Tice, Karcsa, és Bodrog.

Ez ma is egy különös vidék. Az itt lakók azt mondják érintetlen, pedig kevés olyan vidék van, amit fel ne forgattak volna jobban.

Ezen a vidéken meg van annak az emléke, hogy itt volt az összeköttetés a 3 világ között.

Sokan a szellemek közül idejönnek, hátha még el tudnak menni valamelyik világba, mint ahogy itt maradtak sokan az al és a felvilágból is.

Ők is reménykednek abban, hogy talán hazamehetnek.

Róluk szólnak ezek a történetek.