Tiszacsermely József nevű részén történt ez, még abban az időben, amikor volt a faluban csorda és nyáron szépen sétáltak haza a esténként a legeleőről a tehenek. Amikor, az udvarokon meghízott a kazal és az ól meg fáskamra őszre megtelt. Akkoriban az emberek inkább azt figyelték, mikor jön az első komoly dér, mintsem azt, hogy mit mond másnapra az időjárás-jelentés.

Én ismertem az öreget. A nevét most nem írom le, mert a családjából még élnek arra emberek, és különben sem a neve a fontos. Mindenki csak Pista bátyámnak hívta. Jó kötésű, vidám  ember volt, olyan, akit gyerekként már öregnek látott az ember, aztán húsz év múlva is majdnem ugyanolyannak. Többnyire kötényben járt, nyáron is, és a kertben sokszor hamarabb lehetett észrevenni a hajlott hátát a sorok között, mint magát az embert.

Az udvara végében állt három-négy öreg almafa. Nem valami különleges fajták, legalábbis akkoriban senki nem csinált belőlük nagy ügyet. Az egyik savanykás volt, a másik lisztesebb, a harmadikból meg olyan almás lepényt sütött a felesége, hogy még ma is eszembe jut az illata. Pista bátyámnak volt egy szokása: minden évben nagyjából ugyanakkor szedte le az almát. Nem érdekelte különösebben, hogy szeptember vége melegebb lett-e, vagy október elején már csípett a reggel. Egyszer megkérdeztem tőle, honnan tudja, mikor kell leszedni.

– Onnan, hogy megérik – mondta.

Ennyi volt az egész és akkor úgy éreztem ettől nem lettem okosabb, de ezek az öregek ilyenek voltak. Az ember várt volna valami nagy bölcsességet, ők meg mondtak három szót, aztán lehetett rajta gondolkodni húsz-harminc évig. Néha azon kapom magam, hogy én is kezdek ilyeneket mondogatni. 

No, azon az őszön sokáig meleg maradt az idő, aztán októberben egyszer csak megjött a hideg. Reggelente a harmattól fehérlett a fű, a kertek fölött ült a köd, délutánra viszont úgy kitisztult a levegő, hogy messze el lehetett látni a lapos földeken. Egyik nap átmentem Pista bátyámékhoz. Szedték az almát. A kosarak már majdnem megteltek, az öreg pedig egy kisszéken ült a fa alatt, és a botjával időnként félretolta maga elől a lehullott leveleket.

Az egyik ágon maradt három alma.

– Apu, azt még leszedem – mondta a fia.

– Hagyd.

– Megfagy.

– Hadd fagyjon.

Az unokája nevetett.

– Papa, megeszik a madarak.

– Akkor legalább jó helyre kerül.

A fia csak nem hagyta annyiban.

– De minek hagyja rajta?

Pista bátyám felnézett a fára, majd megszóllalt. 

– Valakinek várni kell a tavaszt.

Mi akkor ezen elmosolyodtunk. Nem kinevetve őt, csak úgy, ahogy az ember az öregek furcsa mondatait szokta. A fia még odavetette, hogy az alma ugyan nem fogja megvárni a tavaszt, az öreg meg erre már nem mondott semmit.

November elején meghalt.

Nem tudtunk róla, hogy komoly beteg lenne. Egyik nap még látták az udvaron, másnap reggel már nem kelt fel. A temetés idején hideg szél járt. Emlékszem a fejfájt én tartottam kölyökként, míg a sírt a sírásók behantolták. Az almafa szinte teljesen csupasz volt. A három almából kettő még mindig fenn lógott, a harmadik már leesett, ott feküdt a dérlepte fűben.

Aztán jött a tél, ahogy errefelé szokott. Egy kis hó, olvadás, sár, megint fagy, aztán megint enyhülés. Én hónapokig nem jártam arra, míg valamikor március végén megint József felé vitt az utam. Pista bátyám unokája kinn volt a kertben, és már messziről integetett.

– Gyere már ide, ezt nézd meg!

Odamentem. Az almafa alatt guggolt. A tavalyi almákból alig maradt valami, barnára összeestek, a madarak is kicsipkedték őket, a tél is megtette a magáét. Az egyik ilyen fonnyadt alma alatt viszont valami zöldelt.

Két apró levél.

Az unoka óvatosan félrehúzta az almát, és ott volt alatta egy pici almafacsemete. Még egy arasznyi sem lehetett.

Néztük egy ideig.

A fiú azt mondta:

– Ezt a papa hagyta itt.

Persze el lehetett volna magyarázni. A mag kihullott, kapott elég nedvességet, a hideg megtette a magáét, tavasszal pedig kicsírázott. Semmi különös nincs benne, ilyesmi történik a természetben.

Én mégsem mondtam semmit.

Eszembe jutott Pista bátyám mondata az előző őszről.

A kis fát nem vágták ki. Az unoka karót vert mellé, később körbe is kerítette, nehogy a tyúkok kikaparják. Évek teltek el, mire rendes fa lett belőle. Hogy megvan-e még, azt nem tudom, régen jártam arra, azt sem tudom, hogy a ház áll-e még. 

De ha ősszel látok egy almafán egy-két otthagyott almát, Pista bátyám mindig eszembe jut.

Valakinek várni kell a tavaszt.

Mostanában sok szó esik az aszályról.

A híradásokban számokat mutatnak. Csapadékhiányról beszélnek, talajnedvességről, hőhullámokról, vízhiányról. A Duna-Tisza alacsony vízállásal bír, a mellékfolyók, patakok jó része kiszáradt.  A Bodrogköz holtágai, morotvái közül jó néhány már csak emlék. A Sulymos medrében Ricsénél, vagy Csermelynél a Holt-Tiszánál porzik a föld, és aki nem ismeri a vidéket, talán azt sem hinné el, hogy ott valaha csónakkal jártak. Emlékszem mikor 86 őszén 10 évesen a holt-ágon csónakból hálóval halásztunk egy teliholdas éjszakán.Tele volt vízzel.

Igazuk van a szakembereknek. Kevés a csapadék, melegebbek a nyarak, gyorsabban párolog a víz. Nem is akarok vitatkozni velük.

Csakhogy ilyenkor eszembe jut valami egészen más.

A 90-es évek közepén kerültem Ricsére. A suhanc korszakból már kinőttem, de azért még szilárdan hittem, hogy sok mindent jobban tudok azoknál, akik egész életüket ezen a tájon élték le.

Aztán szerencsém volt.

Az ember életében néha akad néhány öreg, akiről csak jóval később érti meg, mennyit kapott tőlük. Nekem ilyen volt Jesztrebi Béla bátyám, Balabás Albi bácsi és "Czinke" Géza bácsi. Ők mondogatták, hogy a “Régi öregek”. Így kicsivel túl az 50. évemen jövök csak rá, hogy a mai fiataloknak már ők a régi öregek. 

Na, a nagyszüleimhez hasonlóan ők sem tanítottak. Legalábbis ők biztosan nem így gondolták, de tanulni azt lehetett tőlük. Mindig.

Egyszerűen dolgoztak, tették a dolgukat én pedig mentem utánuk és figyeltem. Velük raktam először rendes kazlat. Albi bá’val hajtottunk teheneket leadásra. Ha nyáron nagyon tűzött a nap, soha nem kapkodtak. Csak legyintettek.

A lényeg, hogy: Ráérünk sietni.

Akkor mosolyogtam rajta.

Ma már tudom, hogy igazuk volt. A munka tényleg megvárta az embert.

A kertészet alapjait még korábban, Csermelyen tanultam meg a nagyszüleimtől. Ők sem könyvekből ismerték a földet. Nem jártak tanfolyamokra. Egyszerűen együtt éltek vele. Tudták, melyik sor marad nedves tovább egy forró nyáron, melyik gyümölcsfa kér még egy metszést, és melyikhez jobb már nem nyúlni. Vagy, ha úgy alakul, hogy a tűző napon kapálunk, akkor a felsőt véletlenül sem vesszük le, mert az átizzadt ing hűt. 

Ma már száz év körül járnának.Egyikük sincs közöttünk.

Néha azon kapom magam, hogy egy-egy mozdulatnál még mindig az ő hangjuk jut eszembe.

Az öregeknek volt egy mondásuk, amit akkoriban nem igazán értettem.Idézem:

– "A régi öregek azt mondták:  Vizet nem kell kérni.”

Fiatal fejjel furcsának tűnt. Hiszen hogyan ne kellene?

Ha nincs eső, nincs víz. Ha nincs víz, nincs élet.

Mit lehet ezen máshogy gondolni?

Csak évekkel később értettem meg, hogy nem az esőről beszéltek.

Hanem arról, hogyan bánik vele az ember.

Ők még figyelték, hol ül meg legtovább a harmat. Tudták, melyik dűlő szárad ki először, és melyik marad zöld még augusztus végén is. Nem azért, mert különleges emberek voltak. Egyszerűen ezen múlt a megélhetésük, hogy használják a józan paraszti eszüket.

Azt hiszem, valahol itt kezdődött a felhőtlen év. Nem akkor, amikor elmaradt az eső.

Hanem amikor már nem néztünk fel az égre.

Régen a parasztember naponta többször is felpillantott. A fecskék röptét figyelte, a felhők alját, a szél irányát, a táj illatát, vagy a tyúkok és a madarak viselkedését. Ha gubbaszt a tyúk eső lesz. Ha ködöl reggel, akkor harmadnapra meghugyozza magát.

Ma elővesszük a telefonunkat, és megnézzük az előrejelzést.A fentiek mellett én is ezt teszem, de azért naponta többször is felnézek az égre, ahogyan ellestem tőlük.

Kényelmesebb lett minden, csak közben valami elveszett.

Sokszor eszembe jutnak azok az öregek.

Béla bátyám.

Albi bácsi.

Géza bácsi.

A nagyszüleim.

Ha most leülhetnék közéjük egy padra, biztos vagyok benne, hogy nem a klímaváltozással kezdenék a beszélgetést.

Előbb felvennének egy marék földet.

Szétmorzsolnák az ujjaik között.

Beleszagolnának.

Felnéznének az égre.

Csak utána szólnának.

Nem azért, mert többet tanultak nálunk, hanem azért  mert tudták, ismerték a tájat. Annak szinte minden négyzetméterét. 

És a táj is ismerte őket. Barátként fogadta őket és ők otthon voltak benne. Otthonról jártak haza a határból.

Én attól tartok, nem az aszály a legnagyobb veszteségünk.

Hanem az, hogy lassan elfelejtjük azt a nyelvet, amelyen a föld beszél az emberhez.

Már a falvakban is úgy élünk mint a városokban. 

Pedig a BODROGKÖZ ma is ugyanúgy beszél, csak egyre kevesebben hallgatják meg, mit mesél….

TE(!) hallod még?

Aszály van.

Mostanában elég végigmenni a Tisza partján, hogy az ember lássa, mennyit változott a világ. A Hegyközben a Rongyvánál, a meder több helyen már száraz. Ahol tavasszal még víz csillogott, most kavics, por és repedezett iszap maradt utána. Hasonló hírek érkeznek a Tolcsva-patakról, a Hercegkúti-patakról is, és a Bodrogközben is akadnak olyan holtágak, amelyeket a mostani nemzedék még soha nem látott ennyire kiszáradva.

Ricsénél a Sulymos már évek óta száraz. Karádnál is eltűnt a víz a hajdani ágból. Csermelynél lassan már a Csikókarámnál sincs víz.

A szakemberek elmondják, miért történik. Kevés a csapadék. Melegebbek a nyarak. A víz gyorsabban párolog el, mint régen.

Igazuk van.

Nem is tudok velük vitatkozni.

Csakhogy ilyenkor mindig eszembe jut egy régi történet Agárdról.

Hogy valóban megtörtént-e, azt már senki sem tudja. A régi öregek azonban úgy mesélték, mintha a saját szemükkel látták volna. Én pedig szeretem azt hinni, hogy minden ilyen történetben lapul egy maréknyi igazság.

Szóval...

Volt egyszer a faluban egy öregember.

A nevét már senki sem tudja.

Mindenki csak úgy emlegette:

a Ködgyűjtő.

Hajnalban kelt, mindig ugyanabban az időben. A vállára vett egy régi vászonzsákot, megfogta a botját, és elindult kifelé a rétekre, rendszerint a Sárkányoknak nevezett dombok, az Őrhegy felé.

Nem horgászni ment a Mokcsára. Nem is vadászni.

Csak ment.A gyerekek eleinte féltek tőle.

Később inkább kíváncsiak lettek.Egyszer aztán utánaosontak.

Messziről figyelték, ahogy meg-megáll a réten. Lehajol a fűhöz, végigsimítja a harmatot a tenyerével, néha felnéz az égre, máskor csak áll mozdulatlanul, mintha hallgatózna.

A zsák végig ott lógott a vállán.Amikor hazafelé indult, ugyanúgy vitte, mint amikor elment.

Egyik reggel a legkisebb fiú összeszedte a bátorságát, odafutott hozzá, és megkérdezte:

– Bátyám... mi van a zsákban?

Az öreg végignézett rajta. A bajusza alatt elmosolyodott.

– Köd.

A gyerek egy pillanatig csak pislogott.

Aztán rohant vissza a többiekhez.

Mire estére lett, már az egész falu tudta.

Az öreg ködöt gyűjt. A bolt előtt még Pista bá is megállította.

– No, szomszéd! Tele lett már a zsák?

– Még nem.

– Mi hiányzik belőle?

– Egy kis köd.

Pista bá akkorát nevetett, hogy még a postás is odafordult.

Attól a naptól kezdve mindenki csak mosolygott rajta.

– Hagyjátok csak – mondogatták. – iszik ez rendesen és senkinek sem árt.

Az öreg pedig másnap is elindult. Meg azután is. Évről évre ugyanabban az időben.

Közben a gyerekekből legények lettek.

A legényekből családapák.

Néhányan elköltöztek, mások meg jöttek..

Akik maradtak, már észre sem vették az öreget. Hozzátartozott a faluhoz, mint a templom tornya vagy a harangszó.

Aztán jött egy olyan nyár, amikor már a kukorica levelei is júniusban összepöndörödtek. A kertek kisárgultak, a rétek kiégtek, a föld úgy megrepedezett, mintha szomjas volna.

Mégis volt egy kert Agárdon, amely zöld maradt.

Igen, az öregé.

Nála termett a paprika, a paradicsom, a bab.

A gyümölcsfák levelei sem fonnyadtak meg.

Az emberek csak nézték.

– Honnan van neki ennyi vize?

Kimentek megnézni. Nem találtak kutat, csak az udvaron, távol a kerttől.

Nem volt szivattyú.Nem futott cső sem a föld alatt.

Csak az öreg kapálgatott csendesen.

Végül valaki megkérdezte tőle:

– Mondd már el, Jóska bátyám... mi a titkod?

Az öreg letámasztotta a kapát.

Végignézett a kertjén.

– Negyven éve kezdtem.

Ennyit mondott.Többet nem.

Azon az őszön meghalt.

Csendesen. Ahogy egész életében élt.

Amikor a rokonok rendbe tették a házat, felmentek a padlásra is.

Ott sorakozott vagy húsz régi vászonzsák.

Mind üres.

Az emberek csak nézték őket.

– Hát ezekben tényleg nem volt semmi...

A szomszédban lakott egy másik öreg.

Ő még gyerekkora óta ismerte a Ködgyűjtőt.

Felment a padlásra, végigsimított az egyik poros zsákon, aztán megszólalt:

– Dehogynem volt.

Mindenki felé fordult.

– Akkor nem értettük, most se értenénk. A titkát,a tudást meg magával vitte. 

Minden hajnalban megnézte, hol marad meg legtovább a harmat. Figyelte, melyik föld tartja tovább a nedvességet. Tudta, melyik fű sárgul ki először, és melyik marad zöld még a legnagyobb szárazságban is. Ismerte a szelet, a ködöt, az eget, a föld szagát.

Amit mi bolondságnak hittünk, ő abból tanult.

Az öreg elhallgatott.

Odakint már esteledett.

A padláson nagy csend lett.

Végül valaki halkan megszólalt:

– Mi meg azt hittük, ködöt gyűjt.

Az öreg csak bólintott.

– Pedig minden hajnalban hazahozott magával valami olyat, amit ma már egyre kevesebben vesznek észre.

Azóta, amikor Agárdon köd ül a rétek fölé, néhányan még mindig kinéznek az ablakon.

Mintha keresnének valakit.Egy görnyedt öregembert vászonzsákkal a vállán. Persze  már rég nincs ott. Nem járja a Sárkányokat.

Csak a köd maradt, meg egy általam újra előásott régi bodrogközi történet.

És talán egy figyelmeztetés is.

Lehet, hogy ma már sokkal többet tudunk a világról, mint elődeink.

De néha érdemes ugyanúgy lehajolni egy harmatos fűszálhoz.

Mert a természet ma is beszél, csak ritkábban hallgatjuk meg.

Szóval figyelj!

Régen, amikor a Bodrogköz még nem tudta eldönteni magáról, hogy föld akar-e lenni vagy víz, a Karcsa ágai között szigetek feküdtek. Nem nagyok. Olyanok, amelyeket reggel még körbevett a víz, délutánra meg félig eltűntek a nád között.

Az emberek akkor még nem jártak messzire. Tudták, melyik víz alatt van örvény, melyik réten süpped meg a láb, és melyik nádasban nem jó hangosan beszélni alkonyat után.

Mert nem csak emberek éltek ott.

A Karcsa egyik szigetén, ahol estefelé mindig hosszabban maradt meg a pára, állítólag a tündérkirály udvara rejtőzött. Nem palota volt az, hanem valami régebbi. Víz fölött lebegő fények, nád között csillanó utak, halk ének a ködből.

Ott élt a király lánya is, akit Ilonának hívtak.

Azt mondták róla, ha végigment a parton, a víz kisimult utána. A vadkacsák elhallgattak, és még a nád sem mert recsegni a szélben.

Messze, a mélyebb ágak alatt élt egy vízimanó is.

Nem olyan volt, mint amilyennek később festették őket. Nem volt torz, sem gonosz. Inkább régi. Olyan, mint maga a víz. Néha embernek látszott, néha csak árnyéknak a víz tükre alatt.

Rikonak hívták.

A Karcsa mélyét őrizte. és egy este meglátta Ilonát a parton.

A lány a víz fölé hajolt, és a kezével megérintette a felszínt. A Karcsa akkor teljesen elcsendesedett.

Riko ott maradt a nád alatt egész éjjel., sőt másnap is visszajött. Aztán megint.

Eleinte csak nézték egymást. Később beszéltek. A víz fölött, ködben, holdfénynél. Ilona mesélt a szigetekről, Riko meg arról, milyen a Karcsa alulról, ahol már a gyökerek is félnek lenőni.

Aztán egymásba szerettek.

A tündérkirály hamar megtudta és éktelen haragra gerjedt.

Az ilyen dolgokat a víz kisuttogja és nagyon dühös lett.

Nem az bántotta, hogy a vízimanó szegényebb volt. Hanem mert régebbi mint a tündérek. Másféle lény. Olyan, aki nem tartozik teljesen sem földhöz, sem éghez.

– A Karcsa nem keveredik az iszappal – mondta és Ilonát bezáratta a szigetre.

De a szerelmeseket nem nagyon érdeklik a királyok és egy ködös hajnalon Riko felúszott a nád között, és megszöktette a lányt.

Csónakjuk nem volt, a víz vitte őket.

Átvágtak a nagy laposon, ahol nappal sem látszott mindig az út. A nád között furcsa fények mozogtak utánuk, a tündérkirály emberei keresték őket, aztán, visszafordultak és a Palogcsa tó felé menekültek.

A tó akkor még akkora volt, hogy az ember a közepén nem látta a partot, főleg azért, mert a partját gyakran még a legmelegebb időben is köd ülte meg. Mély, fekete víz feküdt ott, és a köd sokszor napokig nem mozdult róla.

Ott találkoztak Ákossal, a ludvérccel.

Ákos különös szerzet volt. Hol embernek látszott, hol csak egy lángnak a mocsár fölött. Szerette összezavarni az utazókat, de a szerelmeseket mindig sajnálta egy kicsit.

– Erre – mondta nekik. – A király emberei a nyílt vizet figyelik.

Ákos vezette át őket a Palogcsa szélén. Olyan helyeken mentek, ahol más elsüllyedt volna.

A köd mögött már látszott a ricsei domb.

Akkoriban még különösen magasnak tűnt a környéken. Mint egy száraz sziget a víz világában.

– Ott nem ér utol – mondta Riko. De tévedett.

A tündérkirály haragja gyorsabban járt a széllel.

Mire felértek a dombra, már ott állt a király a víz szélén. Nem mozdult csak nézte őket bánatosan, megszégyenülve és mérdesen.

Mellette ott állt egy mocsári boszorkány is. Öreg volt, mint a láp, talán még a vizimanónál is öregebb. A haja olyan volt, mint a békalencse a poshadó vízen.

– Ha nem lehettek külön – mondta a király –, akkor ne lehessetek együtt sem.

A boszorkány beleszórt valamit a vízbe, a környék felmorajlott.

A szél megfordult és a föld mozdulni kezdett. Ilona megfogta Riko kezét.

Azt mondják, utoljára akkor látták őket emberalakban.

A vízimanó teste lassan kővé és földdé vált. A ricsei domb ereje belőle maradt ott. A lány haja szétfolyt a vizekben, és beleolvadt a Karcsa régi ágaiba, a lápokba, az erekbe és a tavakba.

A király pedig hiába akarta szétválasztani őket.

Mert onnantól kezdve minden víz a domb köré húzódott.

És minden köd visszatért oda.

Még a régi népek sem tudtak erről, de amikor a szlávok, akik később erre jártak, a vizet, folyót „rika”-nak nevezték egy régi szóban. Beszélik, ezért ragadt rá a helyre a Ricse név is.

Ricsénél a víz és a föld már nem tudott egymás nélkül élni. Nagyon-nagyon sokáig. Korok, emberek, kulturák jöttek mentek és minden változatlan maradt, aztán jött a szabályozás és a szerelmesek el lettek választva egymástól. 

Vizes években, ha este köd ül a ricsei dombra, és a Tökös -ér felől furcsa csillanás látszik az ott megmaradó vízen, akkor Ilona keresi Rikót.

A domb pedig válaszol neki, csak mi már nem értjük a nyelvét.

Abban az időben, 1930-35 idején még gyalog indultak Máriapócsra, a Bodrogköz ilyenkor hangos lett. Bár alapvetően református vidék volt, sok uradalomban, illetve az egyházi birtokokon számos cseléd volt görög katólikus, akik Máriapócsra zarándokoltak. Patakról, Újhelyből, a falvakból sorra indultak a csoportok, és útközben összefolytak. Mire igazán összeállt a menet, már nem számított, ki honnan jött – csak az, hogy egy irányba tartanak. Persze a régi ismerősök, ha tehették együtt mentek, ami a mai viszonyok között logisztikai bravúr volt, lévén se telefon, se email. 

A karádiak elöl mentek, hozzájuk csatlakoztak a lukaiak, újhelyiek, kishalásziak, és valahol a sor közepe táján ott volt egy József-majori család is, velük egy kisfiú. Nem beszéltek sokat. Nem is kellett. A menetnek megvolt a maga rendje.

Kati néni vezette őket.

Az öregek csak a háta mögött mondták rá: „a Vajda”. Nem rosszból, inkább úgy, ahogy az ember elismeri a másikat. Kemény volt, szigorú, és amit egyszer elkezdett, azt végig is vitte. A hangja nem volt hangos, mégis mindenki igazodott hozzá.

– Üdvözlégy, Krisztusnak drága szent Teste…

És a tömeg felelt rá, egyszerre, mintha egy torokból jönne:

– Dicsértessék, áldassék most és mindörökké, a legméltóságosabb Oltáriszentség!

Mentek.

Lépésre lépés.

Szóra szó.

Egy idő után már nem gondolta senki, mit mond. Jött magától.

A Karádi révnél megálltak, ahogy szoktak. A Tisza ott szélesen feküdt előttük, lassan, komolyan. Csónakokkal vitték át őket. A vízen elcsendesedett a szó, de a túlparton, Nagyhalász felé már újra felvette a ritmust.

– Angyaloknak kenyere, életnek forrása…

– Dicsértessék, áldassék most és mindörökké, a legméltóságosabb Oltáriszentség!

A nap egyre magasabbra ment, az út porosodott, a lábak nehezedtek. A hang viszont nem változott.

A József-majori kisfiú egy ideig mondta velük, aztán csak hallgatta. Aztán inkább nézett. Figyelte az embereket, a port, a lépéseket… meg Kati néni hátát.

Ott vette észre.

A batyu alján sötét folt terjedt.

Közelebb ment, jobban megnézte.

Aztán megszólalt:

– Kati néni! Kati néni! Folyik a kávé!

Kati néni ment tovább.

– Bűnösöknek oltalma, lelkünk vigasztalása…

A tömeg válaszolt.

A gyerek újra próbálta:

– Kati néni! Folyik a kávé!

Kati néni nem nézett hátra, csak ugyanazzal a hanggal mondta:

– Nem folyik az, be van dugva, Boldogságos Szűz Mária…

És a menet, gondolkodás nélkül, ugyanazzal a ritmussal felelte:

– Nem folyik az, be van dugva, Boldogságos Szűz Mária…

Mentek tovább.

Mintha ez is ugyanúgy oda tartozna, mint az előbbi.

A kisfiú megállt egy pillanatra. Lenézett a batyura. A folt nagyobb lett. A kávé tényleg csorgott.

Felnézett.

A többiek mentek. Mondták. Ugyanúgy.

Utánuk futott, de már nem szólt.

A menet haladt tovább Nagyhalász felé. A hang vitte őket. Aki benne volt, az ment vele. Nem figyelt másra. Kati néni is ment. A batyu egyre jobban ázott, de nem állt meg. Este, amikor letették a holmit, akkor látszott csak igazán.

– Kati, kifolyt az egész – mondta valaki.

– No – mondta csak ennyit.

Másnap újra indultak. A hang megint összeállt, ugyanazzal a renddel.

Az öregek később így mondták:

Az ember, ha nagyon egy irányba néz, el tud menni mellette annak is, ami ott van a kezében.

És amit mondasz, egy idő után már nem te mondod. Hanem mondja magát, mint egy feltett lemez. 

A Bodrogközben az út nem mindig ott van, ahol tegnap volt. Van, amikor a víz viszi el, van, amikor a köd takarja el, és van, amikor az ember maga téveszti el. Ezek közül a köd az egyik legveszélyesebb. Pácinnál pedig különösen sürű tud lenni. 

Szóval Pácin alatt, a Nagykövesd felé húzódó rétek között volt egy szárazulaton egy tanya. Nem nagy, sem gazdag, de rég óta lakott. Az ott élők nem mentek be a faluba minden nap, inkább kivárták, míg a víz enged, vagy a föld megszárad.

Azon a télen azonban a víz nem engedett.

A Bodrog megemelkedett, a laposok megteltek, az utak eltűntek. Aki kinn rekedt, az ott is maradt.

Ekkor mondta ki valaki a kocsmában:

– Ha nem viszünk nekik enni, tavaszig nem húzzák ki.

Így indult el két ember.

Az egyik fiatal volt, Andrásnak hívták. Erős, gyors, de türelmetlen. A másik öreg, akit csak Vén Deáknak szólítottak. Nem azért, mert tudós lett volna, hanem mert mindenhez volt egy mondása. Általában értelme is volt annak amit mondott.

Ketten vitték a zsákot. Kenyeret, szalonnát, egy kis krumpilt, sót, lisztet.

– Arra – mondta az öreg, és a ködbe mutatott.

András hunyorgott.

– Ott semmi nincs.

– De volt – felelte az öreg.

Elindultak.

A föld először csak süppedt. Aztán víz lett. Aztán megint föld. A nád körülöttük magasabb volt, mint ők. A köd úgy ült rá a tájra, mintha nem akarná, hogy bárki is lásson bármit.

Nagykövesd vára felé kellett volna tartaniuk. Az mutatta volna az irányt. De most nem látszott.

– Ha legalább a vár látszana… – mondta András.

– Az út nem attól van, hogy látod – felelte az öreg.

Mentek tovább.

A víz hideg volt. Előbb csak bokáig ért, aztán térdig. A zsák nehéz volt, a válluk húzta lefelé őket.

Ekkor történt.

A ködben egyszer csak megjelent valaki.

Nem jött. Nem közeledett. Egyszerűen ott volt.

Egy férfi állt előttük, tiszta ruhában, száraz csizmában.

– Rossz felé mentek – mondta.

A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt.

– A tanya arra van – mutatott oldalra. – Rövidebb az út.

András azonnal megkönnyebbült.

– Mondtam, hogy nem jó irányba megyünk – súgta.

Az öreg nem szólt. Csak nézte az idegent.

– Át is segítek – mondta a férfi. – Nem süllyedtek el.

– Miért? – kérdezte az öreg.

Az idegen vállat vont.

– Mert nem kell mindenkinek odaérni.

András nem értette.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a zsák nehéz – mondta az idegen. – Hagyjatok itt belőle. Vagy forduljon vissza az egyikőtök.

Csend lett.

A víz lassan mozdult körülöttük. A nád nem szólt.

András a zsákra nézett. A vállára. A lábára.

Fáradt volt.

– Ha kevesebbet viszünk, akkor is elég lesz – mondta halkan.

Az öreg ekkor megszólalt:

– Nem lesz elég.

– De hát honnan tudod?!

– Onnan, hogy nem alkudtunk meg.

Az idegen elmosolyodott.

– Az út attól rövid, hogy okosan jársz rajta.

Az öreg megrázta a fejét.

– Az út attól út, hogy végigmész rajta.

András ekkor már ideges lett.

– Én nem akarok itt megfagyni!

A köd sűrűbb lett.

Az idegen egy lépést tett közelebb.

– Akkor gyere velem.

És mutatta az utat.

András megindult volna.

Ekkor a vízben valami megmozdult.

Nem nagy hullám. Nem zaj. Inkább csak egy irány.

A nád egy ponton félrehajlott.

És mintha egy keskenyebb, nehezebb út rajzolódott volna ki.

Nem szólt senki.

Az öreg csak ennyit mondott:

– Ott.

András megállt.

Az idegenre nézett.

Aztán az öregre.

Aztán a vízre.

Végül a zsákra.

– A nehezebb? – kérdezte.

– Az.

– És biztos?

– Nem.

András kifújta a levegőt.

– Akkor menjünk arra.

Az idegen ekkor már nem mosolygott.

– Később megbánod – mondta.

De mire kimondta, már nem is volt ott.

Csak a köd maradt.

Elindultak a másik irányba.

Az út rosszabb volt. Mélyebb víz. Hidegebb szél. Lassabb lépés.

De nem süllyedtek el.

Mentek.

Hosszú ideig.

Aztán egyszer csak feltűnt a tanya.

Alacsony tető, sötét fal, és egy kis füst a kéményből.

– Ott – mondta András.

A zsákot letették.

Az emberek kijöttek.

Fáradtak voltak, de éltek.

És amikor elővették az élelmet, András megállt.

– Több van – mondta.

– Mi?

– Több, mint amit hoztunk.

Az öreg nem nézett bele.

– Elég van.

Hazafelé már nem találkoztak senkivel.

A köd lassan felszakadt.

És amikor visszanéztek, egy pillanatra mintha látszott volna a kövesdi vár.

Aztán eltűnt megint.

Pácinon azóta is mesélik:

Nem az a kérdés, hogy van-e út a mocsárban.

Hanem az, hogy kivel mész rajta.

Mert a víz nem visz el senkit, csak azt, aki rossz irányba indul.

A Bodrogközben az ember megtanulja, hogy amit három ember lát, az már majdnem igaz. Amit meg tíz ember lát, az már bizony történelem.

Lácán pedig majd minden had (család) esküdtek égre-földre, hogy amit láttak, az bizony nem tréfa volt.

Teliholdas éjszaka volt a Hideg-vö’gyben, amikor a rét úgy csillogott a harmattól, mintha valaki ezüstport szórt volna rá. A patak mellett köd ült, és a nád susogott, pedig szél sem volt.

Ekkor látták meg a Füttyös Rozit.

Azt beszélték róla, hogy különös asszony volt, mert mindig fütyörészett. Innen kapta a nevét is. Ha ment a faluban, fütyült. Ha vizet húzott a kútból, fütyült. Ha mérges volt, akkor meg még hangosabban fütyült. Még éjszaka is fütyült, mikor az ember tudja, hogy nem hasznos dolog a fütyülés, hiszen a gonosz lelket úgy vonzza a vidám füttyszó, mint az éji bogarakat a lámpa világa.

Azon az éjszakán azonban nem gyalog ment, egy bakkecske hátán vágtatott végig a harmatos réten.

És … nem sok ruha volt rajta.

A hold úgy világított, hogy még a morotvák, erek vizén is megcsillant, és az emberek, akik a nádas szélén bújtak meg, később mind ugyanazt mondták:

– Úgy kacagott, mint egy ördög.

A kecske patája szikrázott a sáros parton, Rozi pedig egyenesen a Ludas - réten átvágó  érhez ment. Ott leszállt, egy bokorhoz kötötte a jószágot, és a víz fölé hajolt.

Aztán háromszor köpött a vízbe.

A hold fénye megcsillant a vízen, a nád megrezzent, és Rozi még egyszer nagyot nevetett.

Legalábbis ezt mesélték.

Másnap reggel a faluban már mindenki tudta.

– Boszorkány! – mondták.

És ami ilyenkor lenni szokott, hamar jöttek a furcsaságok is.

Valakinek elszökött a tyúkja. Másnak megaludt a tej. A kocsmáros hordója meg megsavanyodott.

– Na látjátok! – mondta a fél falu. – Ez Rozi műve!

Nem telt bele három nap, és már gyűjtötték is a fát a falu szélén.

– Ha boszorkány, égjen – mondta valaki.

Így történt, hogy egy délután ott állt a máglya a rét szélén. Füttyös Rozit odakötözték.

Igaz, most már ruhában volt, mert azért a láci nép mégsem volt teljesen barbár.

A falu népe körbeállta a máglyát. Ki kiabált, ki keresztet vetett, ki meg csak azért jött, mert nem volt jobb dolga.

Ekkor történt, hogy a tömeg szélén megjelent egy ember.

A Vén Pásztor.

A Vén Pásztor különös ember volt. Azt beszélték, sok országot bejárt, világot látott ember volt, mint annak idején a Tari Lőrinc. Látta a tengert, a hegyeket, sőt még olyan városokat is, ahol a házak magasabbak voltak, mint a láci templom tornya.

De a legfurcsább az volt benne, hogy ennyi utazás után sem utálta az embereket.

Ez Lácán tiszteletreméltó tulajdonságnak számított.

A pásztor végignézett a sokaságon, aztán a máglyán.

Füttyös Rozi ott állt megkötözve, és még mindig fütyült.

A pásztor megvakarta a fejét.

– No – mondta –, ez érdekes lesz.

Valaki már gyújtotta volna a fát, amikor a Vén Pásztor egyszer csak odalépett a máglya elé.

Felnézett az égre, aztán a falusiakra.

– Ó balgatag nemzetség! – kiáltotta. – Kicsoda igézett meg titeket, hogy ennyire esztelenek vagytok?

A falusiak pislogtak.

A pásztor azonban nem várta meg a választ.

Egy nagy lendülettel felugrott a máglyára.

A lángok már kaptak a száraz gallyakon, de ő csak lerántotta a kötelet Roziról.

– Gyere le, te fütyülő szerencsétlenség! – mondta neki.

Rozi leugrott.

A Vén Pásztor ekkor felkapott egy égő fahasábot.

És elkezdte dobálni a tömeget.

– Haza! – kiáltotta. – Haza mindenki!

A falusiak szaladtak.

Az egyik a kalapját hagyta ott. A másik a csizmáját. A bíró még a botját is eldobta, amikor egy izzó fahasáb elrepült mellette.

Mire a tűz igazán fellángolt volna, már csak a Vén Pásztor és Füttyös Rozi állt ott.

Rozi a kecskéjét oldozta.

– Hát ezt jól megúsztam – mondta.

– Nem miattad ugrottam – morogta a pásztor. – Hanem miattuk. nehogy már miattad kárhozzon el a lelkük. Ha magad gyújtod fel, felőlem aztán ott éghettél volna meg, de ezek ha néha ostobaságot cselekszenek is, rendes, jóravaló emberek.

Rozi felült a kecskére.

– Fütyülsz még? – kérdezte a pásztor.

Rozi füttyentett egyet.

A kecske megindult a réten. Rozit többé nem látták, de beszélik, hogy itt-ott feltűnt rövid ideig. 

A faluban pedig azóta is mesélik:

Nem az a furcsa, hogy valaki kecskén lovagol teliholdkor.

Az a furcsa, hogy egy egész falu egyszerre tud butaságot csinálni.

És ha néha mégis akad egy ember, aki közéjük ugrik egy égő fahasábbal…

Na, az az igazi csoda.

A Bodrogközben az ember hamar megtanulja, hogy a köd nem mindig csak köd. Van, amikor a víz párája ül le a rétre. És van, amikor a világ egy kicsit elhallgat, mintha valami más is járna a nádasok között.

Révleányvár körül a régi időkben sok volt a víz. A Bodrog ágai és a lapos rétek között kanyargó csatornák miatt a falut gyakran köd ülte meg hajnalban. A nádasból ilyenkor furcsa hangok jöttek, és az emberek inkább bent maradtak a házban, míg a nap fel nem emelte a párát a földről.

A faluban élt egy kovács, Deák Pista. Széles vállú, szótlan ember volt, akinek a műhelyéből egész nap csengés és kalapácszaj hallatszott. Nem volt bő beszédű ember, de ha szólt, azt érdemes volt megjegyezni.

Egy idő után furcsa dolgok kezdtek történni a faluban.

A lovak reggelente kimerülten álltak az istállóban, mintha egész éjjel hajtották volna őket. A patkók kilazultak, a sörényük össze volt csomósodva, és a hátukon néha friss tajték csillogott.

A gazdák először egymást gyanúsították.

– Valaki éjjel járja a lovakat – mondták.

De senki nem látott semmit.

Aztán egy öregember egyszer azt mondta a kocsmában:

– Nem ember jár itt. Boszorkány.

Az ilyen szót Leányváron nem mondták ki könnyen. De a történet lassan elterjedt. Azt beszélték, hogy van a faluban egy asszony, aki éjjel köd idején jár. Nem ajtón megy ki, hanem ablakon, és nem gyalog, hanem lóháton.

Deák kovács hallgatta ezeket a beszédeket, de nem szólt. Csak figyelt.

Egy este későn zárt be a műhelyben. A tűz még izzott, a vas vörösen világított az üllőn. Kint már ráült a köd a falura.

Akkor valaki kopogott az ajtón.

Nem hangosan. Inkább úgy, mintha nem is kopogni akarna, csak jelezni, hogy ott van.

Deák ajtót nyitott.

Az ajtóban egy asszony állt. A köd mögötte úgy kavargott, mintha élne.

– Patkót kéne – mondta.

– Milyen lóra? – kérdezte a kovács.

Az asszony elmosolyodott.

– Gyorsra.

Deák ránézett. A szeme egy pillanatra megcsillant, mintha valamit megértett volna.

– Hozza be – mondta.

Az asszony belépett a műhelybe. A tűz fénye megvilágította az arcát. A kovács nem kérdezett többet. Csak a parázs fölé tartotta a vasat, amíg izzani nem kezdett.

Aztán halkan így szólt:

– Álljon ide.

Az asszony odalépett.

Deák lehajolt, és úgy fogta meg a lábát, ahogy a ló patáját szokta. Az asszony egy pillanatra sem tiltakozott.

A kovács felcsapta a kalapácsot, és a vörös vasat a talphoz illesztette.

A műhelyben felcsattant a kalapács hangja.

Csengő, kemény ütés volt. A falak visszhangozták.

Az asszony arcán ekkor egy pillanatra furcsa árnyék suhant át. De mire bárki észrevehette volna, már eltűnt.

– Kész – mondta a kovács.

Az asszony nem szólt. Kilépett a ködbe, és ahogy jött, úgy el is tűnt benne.

Másnap reggel a faluban nagy zúgolódás támadt.

Az egyik ház előtt egy asszony ült a padon, és a lábát kötözte. A kendő alól kilátszott a talpa.

És ott volt rajta a vaspatkó nyoma.

Az emberek köré gyűltek.

– Mi történt? – kérdezték.

Az asszony nem felelt.

A kovács akkor lépett oda. Nem nézett senkire külön. Csak a lábára.

– Rossz patkó – mondta nyugodtan. – Leesett.

Az emberek egymásra néztek.

Nem kellett többet mondani.

Attól az éjszakától kezdve a lovak nyugodtan álltak az istállóban. A sörényük reggel sima volt, a patkójuk a helyén.

A köd ugyanúgy jött a nádas felől, mint régen. A rét ugyanúgy elhallgatott hajnalban.

De Révleányváron azt mondták, hogy a ködben már nem jár senki.

Ha pedig valaki szóba hozta a történetet, az öregek csak annyit tettek hozzá:

A kovács kalapácsa néha többet ér, mint a falu minden beszéde.

Mert aki másokat csap be a sötétben,
előbb-utóbb nappal is megmutatja magát.

Az asszony, hamarosan eltünt a faluból de nem sokára Ricsén egy tehénnek elapadt a teje...

Folytatásért kattints IDE

A Bodrog mentén sokszor ül meg a köd úgy, mintha a föld maga akarná elrejteni az utakat. Aki ott nőtt fel, tudja, hogy a köd nem mindig csak időjárás alapján keletkezik. Néha próba is. Azt nézi, az ember mer-e továbbmenni akkor is, amikor már nem látja, hova lép.

Sokszor láttam Ricsén, ahogy este felé a legelő felett ködpászmák keletkeznek és lassan hízva kúsztak be a faluba, előbb a vasút és veresmarti sorra, majd be a Csöbökös felé és végül ködbe borult a falu. 

Ma azonban Vajdácskára kisérjük el, a még gyermek Szent Erzsébetet.

Régen, amikor Sárospatakon még a vár udvarában nevelkedett az ifjú Erzsébet, egyszer hírt hoztak a szolgák, hogy a túloldali rétek mögött, Vajdácskán elfogyott a liszt és a kotroca is

(Kotroca: A száraz nádat a Füzes-érről begyüjtötték, a nádat hosszábban ketté vágták és a belső részén lévő megszáradt hártyát kikaparták. Ebből lett egy kevés lisztnek használható por, ez volt a kotroca. Az inséges teleken a nagyon szegények próbáltak ezzel túlélni)

. A tél hosszú volt, a vetés gyenge, a víz pedig korán visszahúzódott, és a föld nem adott annyit, mint máskor.

Erzsébet akkor még gyermek volt, de már akkor is nehezen nézte, ha valaki éhezik. Nem szólt ő senkinek semmit. Nem kért kíséretet a palotából. Csak összeszedett néhány kenyeret a konyhából, kosárba rakta, és hajnal előtt útnak indult. Vele ment két szolgálóleány, inkább félelemből, mint bátorságból, mert nem merték egyedül hagyni.

A Bodrog partján még tiszta volt a levegő. Még amikor átkeltek a révvel a bal partra, akkor is. A víz szürkén folyt, lassan, mint mindig. A rétek fölött azonban már látszott, hogy a pára sűrűsödik.

Mire elhagyták a magasabb földet, a köd úgy ráült a tájra, hogy a fű végét sem lehetett látni. A lányok megálltak.

– Kisasszony… így nem találunk vissza – mondta az egyik.
– Nem baj – felelte Erzsébet. – Előbb oda kell találni.

Mentek tovább. A köd elnyelte a hangot, a lépéseket, még a Bodrog erdejének hangjai is elhalkultak mögöttük. Csak a nedves föld maradt és az út, amit már inkább érezni lehetett, mint látni.

Amikor végre feltűnt az első ház, inkább csak sejtették, mint látták. Egy alacsony vályogfal, félig besüppedt tető, az udvaron sovány tyúkok. Az ajtóban egy asszony állt, karján gyerekkel.

Erzsébet nem beszélt sokat. Csak tört egy darabot a kenyérből, odaadta. Az asszony sírni kezdett, de Erzsébet már ment is tovább.

A második háznál ugyanígy. A harmadiknál is. A kosár azonban nem lett könnyebb.

Az egyik kísérő ekkor már suttogva szólt:

– Kisasszony… nem kevesebb benne a kenyér.

Erzsébet csak ránézett.

– Aki ad, az nem téved el.

A faluban egyre több ajtó nyílt. Az emberek először csak nézték, ki jön a ködből. Aztán amikor meglátták a kenyeret, már nem kérdeztek. Erzsébet mindenhol tört egy darabot,csak annyit, hogy jusson.

A köd közben nem mozdult. Sőt, mintha még sűrűbb lett volna. A lányok egyre idegesebbek lettek.

– Ha így marad, nem találunk vissza soha.

Erzsébet ekkor először állt meg hosszabban. Körbenézett a falun. Még egy ház maradt a sor végén, félig a rét szélén, mintha már nem is akarna a faluhoz tartozni.

Odamentek. Ott egy öregember ült az ajtó előtt, üres kézzel, mintha már nem is várna semmit.

Erzsébet letette elé a kosarat. Tört a kenyérből. Odaadta.

Abban a pillanatban a köd megmozdult.

Nem gyorsan vagy látványosan. Csak úgy, mintha valaki lassan félrehúzna egy függönyt. Először a falu vége látszott ki. Aztán a rét. Aztán messze, a sík fölött, ezüstszürke csíkban a Bodrog.

A lányok egyszerre fellélegeztek.

– Látszik a folyó… hazatalálunk.

Erzsébet visszanézett a kosárba. Még mindig volt benne kenyér. Nem sok, de nem is üres.

Nem szólt. Csak visszavette a kosarat, és elindultak a folyó felé.

Hazafelé sem beszéltek sokat. A köd lassan felszakadt mögöttük, mintha nem is akarná követni őket tovább. A Bodrog partján már tiszta volt a levegő, a víz pedig úgy folyt, mintha semmi sem történt volna.

Később sokan mondták, hogy csoda volt. Mások azt, hogy csak véletlen. De akik akkor ott voltak a faluban, azok mást meséltek tovább.

Azt, hogy a köd addig marad, amíg az embernek dolga van. És ha elvégzi, amit kell, az út magától megmutatja magát.

A Bodrogközben ezt mindig is tudták, akik együtt éltek a vidékkel. 

A jótett nem rövidíti meg az utat, de ha helyesen cselekszel, Isten megmutatja, merre kell menni.

Bodrogszögön az ember mindig tudja, hogy a víz közel van. Nem azért, mert látja, hanem mert érzi. A föld puhább, a levegő másképp ül meg este, és ha az ember lehajol, mintha valami lassú mozgást érezne a talpa alatt. Annó mikor a gémes kútból még magam is húztam a vizet a teheneinknek Ricsén, sokszor meglepett, hogy milyen magasan áll a talajvíz szintje így télvíz végén. Dehogy vissza kanyarodjak: 

A falu alatt, ahol valaha vár állt – ma már csak egy régi emlék, megegy enyhe domb, semmi több –, ott tartotta a kaptárait Hegyi József.

Hegyi József olyan ember volt, akiről nem lehetett megmondani, hány éves. Aki gyerekként látta, felnőttként is ugyanolyannak találta. Nem fiatal, nem öreg. Inkább olyan, mint a fűzfa: mindig ott volt.

Azt mondták róla, hogy a méhek miatt ilyen. Mert a méhek maga az élet, és ha az ember nap mint nap közöttük van, abból rá is átragad valami.

A kaptárok rendben álltak a domboldalon. Nem hivalkodóan, csak úgy, ahogy kell. A méz sötét volt, testes, és aki kóstolta, azt mondta: ebben benne van az egész Bodrogköz.

Egy tavasszal a méhek furcsán kezdtek járni.

Nem magasra mentek, nem a megszokott irányba. Alacsonyan repültek, köröztek, néha percekig csak ültek a kaptár szélén, mintha figyelnének.

A faluban akkor szárazság volt. A vízmérők alacsony szintet mutattak. Az emberek nyugodtak voltak.

József viszont egy reggel csak ült a kaptár előtt, és nézte őket.

– Mit figyel, Józsi bá? – kérdezte tőle egy gazda.

– Őket.

– Mit csinálnak?

– Hallgatnak.

Nevettek rajta. Hallgatnak. Mit hallgatnak?

József lehajolt, megmarkolta a földet, szétmorzsolta az ujjai között.

– A vizet.

A Bodrog akkor békés volt. A Latorca is, de lentebb a Tisza is. A lapályokon hosszan benyúló nyelvekként nyújtózkodtak a homokpadok. Senki nem látott semmit.

Másnap József elkezdte feljebb vinni a kaptárakat, a várdomb irányába. Lassan, egyenként. Nem sietett, de nem is állt meg.

– Nem lesz itt ár – mondták neki. 

József csak annyit felelt:

– A méhek nem a híreket figyelik.

Három nappal később a méhek még nyugtalanabbak lettek. Nem támadtak. Nem rajzottak. Csak valami feszültség volt bennük. Aki értett hozzá, látta.

Aztán megjött az eső fent, a hegyekben. Nem itt, nem Bodrogszögön. Ott, ahol az ember nem jár naponta. És a víz elindult lefelé az Ondaván és a Latorcán, ahogy a tavaszi zöldár szokott. Alattomosan, hirtelen.

Először csak a régi medrek teltek meg. Aztán a legalacsonyabb pont környéke. A víz nem kérdezett, nem sietett. Csak ment, ahogy mindig.

Akik lent hagyták a jószágot, kapkodni kezdtek.

A kaptárok viszont már fent álltak.

Amikor a víz levonult, csend volt a faluban. Nem volt nagy pusztítás, de épp elég ahhoz, hogy az ember elgondolkodjon.

Az a gazda, aki kinevette, odament Józsefhez.

– Maga tényleg hallja a folyót?

József megrázta a fejét.

– Én nem. Ők igen.

Ránézett a kaptárra.

– A méhek maga az élet. Együtt mozognak azzal, ami körülöttük van. Ha valami készül, ők már benne vannak. Az ember meg csak utána érti meg.

Sokan azt mondták, hogy József azért nem öregszik, mert figyel. Nem akar többet tudni, mint amit a természet mutat. Nem akarja megelőzni. Csak észreveszi.

És azóta, ha Bodrogszögön a méhek alacsonyan kezdenek járni, senki nem nevet.

Mert itt, ahol az ország legalacsonyabb pontja van, a víz sosem tűnik el igazán.

Csak vár.

És ha az ember nem hallja meg, akkor majd meghallja helyette valaki más.

A mai történetet egy barátom ihlette, akit véletlenül szintén Hegyi Józsefnek hívnak és szintén egy kortalannak tűnő ember. Ő a Mézgyógyász és nagyos sok mindenkinek segített már a tudományával, ami tényleg tudomány és ritka kincs van a kezében. 

Látogass el az oldalára: https://mezgyogyasz.hu