Boszorkányok mindig is voltak a világban, minden felé. Oszt miért pont a Bodrogköz lett volna kivétel, ha mán eccer olyan varázslatos világ volt egykor.

Na, ez a történet Ricsén esett meg. Olyan 1870 körül az akkori Nagy utcán Deák István portáján, aki földműves volt.

Dolgozott is az öreg rendesen, becsületesen. Vó't neki egy szép tehene.

De az isten adta teje nagy hirtelen elapadt. Fura vó't a dolog, mert május volt. A legelők kövérek voltak, én nem rég lett egy szép kis bornyúja.

Vakarta is a fejét, hogy mi lehet a tehén baja, de nem talált okot

Szerencsére az egyik Kocsi gyermek elszegődött hozzá cselédnek, oszt amikor egyszer lefeküdt a munka után az istállóba a dikójára hát azt látja, hogy az istállóajtón jön befelé egy irdatlan nagy veres – tarka macska, aminek a nyakában egy nagy lopótök lógott.

Fel is kapta a vasvillát, hogy üti agyon, és próbálkozott is derekasan, de a macskát sehogy sem tudta eltalálni.

Hiába zárta be az istállóajtót, mikor a macskát sarokba szorította, az felugrott és a padlás deszkáját átszakítva elmenekült.

A gyerek szaladt is a gazdához, hogy elmesélje mi történt. Az meg azt mondta:

- Boszorkány lehetett az fiam. Géresen volt eccer ilyen, azt sem tudták agyonütni. Elviszi a tehen tejét.

A gazda üzent Karádra az öreg komájának a kocsisnak, hogy jöjjön és húzza őt ki a bajból.

Meg is érkezett. Ivott egy pálinkát, majd dologhoz látott.

Előbb szétnézett a portán. Meglátott egy cúgos cipőt felakasztva a szomszéd kerítésre. Gondolta tesz egy próbát. Leakasztotta a cipőt, majd belevizeltette a tehenet a cipőbe és azt felakasztotta a kéménybe egy drótra, hozatott egy marék szalmát és alágyújtott.

A tűz jó magasra hágott, és füstölt is rendesen.

Egyszer csak a szomszéd felől nagy sivalkodás támad.

Jön ki a szomszédasszony, igen dörzsöli az arcát.

Meglátja a banya a kocsist oszt elkerekedik a szeme. Rögtön elkezd könyörögni:

- Ne öljenek meg! Ne öljenek meg!

- Hát te mér akarod megölni az embert. Takarodj még a környékről is napszálltáig. -így a kocsis.

Mikor a cipőt Deák uram kivette a kéményből megdöbbenve látta, hogy annak semmi baja sem esett a tűzben.

A tehén pedig harmad napra megint úgy adta a tejet mint régen.

Gyermekkoromban soha nem értettem, hogy a családunk egy jelentős részét Ácsnak hívták, holott nagyapám, édesanyám Juhász. Nem igazán értettem, míg pár hete, immár 42 évesen nagynéném elmesélte a Juhász családnév eredetét.

Az első Juhász a családban dédnagyapám volt.

Az ő apja még az Ács nevet kapta a keresztségben, ahogy az ő apja, a nagyapja és így tovább.

Történt, hogy Ács üknagyapám, mint szabad pásztorember, családjával és nyájával Karcsára, illetve annak határába költözött. Ekkor már 2 fia volt, és még 3 született később.

1884-ben megszületett a 3. gyermeke is, akinek a József nevet szánta és ő lett az én dédnagyapám.

Ahogy akkoriban szokás volt, elvitte a gyermeket a tisztelendőhöz, hogy a gyermek minél hamarabb megkaphassa a keresztséget.

Mikor megérkezett a tisztelendő nagyon elfoglalt volt. Ép az Intézővel meg a csendőrrel és az egyik gazdával kártyázott.

Üzent is a pap a kántorral, hogy most nem ér rá, de üknagyapám ragaszkodott hozzá, hogy itt van a kisded, itt vannak a keresztszülők, legyen már szíves a gyermeket keresztségben részesíteni.

No, a pap kicsit ittasan felpattant, magára öltötte a reverendát, majd rekordgyorsasággal megkeresztelte dédnagyapámat.

Kifelé menet mondván, hogy a dokumentumokat, majd holnap elintézik.

Másnap, a másnapos tisztelendő úr, kérdi a kántort, hogy kit is kereszteltünk meg tegnap?

A kántor meg mondja, hogy annak a Juhásznak a 3. fiát.

Így lett dédnagyapám Ács Józsefből Juhász József.

A dédnagyapám pedig igencsak szapora ember volt. 11 gyermeket nemzett, akikből 9 fiú lett.

Tiszacsermelyen pedig így a Juhász család elég kiterjedt lett.

Mára már szétszóródtunk az ország minden szegletébe.

Ha Cigándról elindulsz az Újheli vásárba és

Csermelynél meg nem lopnak,

Lukán meg nem b@..-nak,

Bereczkinél meg nem vernek,

akkor Te a világ végéig is el tudsz menni.

Ha valaki Cigánd felől közelíti meg Ricsét, akkor lehet, hogy feltűnik neki, hogy ott milyen magas is arra az égbolt. Az embernek olyan érzése van a ricsei határban, mintha egy mélyedésből nézne felfelé és csak emel-emeli a tekintetét.

Na most nem volt ez mindig így, van a dolognak egy kis előzménye.

Ricse a Bodrogköz legelzártabb települése volt. Míg Karád, meg Kenézlő Szabolcs felé tudott mozogni a Tiszán át, a Hosszú-rét partján lévő faluk, meg a többi zempléni település felé tudtak mozdulni.

De Ricse ott állt egy magában a mocsár legmélyén. Ide még a legnagyobb aszály idején sem lehetett száraz lábbal bejönni.

De még sem lehet azt mondani, hogy egy istentől elhagyatott hely lett volna, sőt!

Az 1700-as években (hasonlóan a mai időkhöz) Magyarországon sok helyen a vallásuk miatt rekesztették ki az embereket. Pázmány Péter tevékenységének köszönhetően sorra tértek vissza a régi katolikus hitre a nemesi családok. Akkoriban a földesurak nem nézték jó szemmel, ha másféle hiten vannak a területükön élők. Így azokat, akik máskép gondolkodtak nehéz dolguk volt.

Így eset, hogy az országban szétszórva öt, sokat zaklatott református család családfője álmot látott. Az álmukban az volt, hogy mivel hűek a hitükhöz és az öreg jó istennek igazán mindegy, hogy valaki katolikus-e vagy református, neki az számít, hogy igaz, jó ember legyen. Ezért segít neki meg a családjának és olyan helyre vezeti őket, ahová nehéz lesz eljutniuk és ahol ugyan nehéz dolguk lesz, de békében élhetnek és sokasodhatnak.

Annyi csak a dolguk, hogy induljanak el kelet felé és ott, ahol legmagasabb az égbolt, ott majd találnak egy falut. Ott telepedjenek majd le.

Neki is indultak és kitartóan mentek kelet felé. Útközben voltak, akik összetalálkoztak, és együtt mentek tovább.

Sárospatak környékén már majdnem megálltak, hogy ez már jó református vidék, de eszükbe jutott az álom, hogy bizony olyan helyre kell menniük, ahová nehéz lesz eljutniuk.

Ezért neki vágtak a Bodrogköznek és érkeztek meg Ricsére.

Így esett, hogy Ricsére 5 család települt be, a Máté, Vécsy, Körmöndi, Deák, Kocsi

Jöttek a Vécsyek Vécsről.

A Kocsik, Kócsról.

Mondják, hogy a Körmöndiek Körmendről, de ezt sokan vitatják.

A Deákok és a Mátékat nem tudnám megmondani honnan, csak azt, hogy nagyon két ősi családnévvel van dolgunk.

És ahogy az öreg jó isten ígérte nekik, nehéz dolguk volt, de békességben gyakorolhatták hitüket és sokasodhattak.

Amiről most írok, azt nem őrizték meg a krónikák. Sőt! Egészen másról beszélnek. 

Ezt a történetet, csak a jó öreg zempléni föld, meg a zempléni - beleértve a bodrogközi embert is, szíve őrizte meg.

Zemplént, ami hajdan a vármegye nevét adta és központja volt, akkor is és most is remek emberek lakták.

Ellátogatni a zempléni földvárba, meglátogatni a szélmalom-dombot olyan mintha az ember visszaforgatná az időkerekét.

No, forgassuk vissza egy kicsit azt a kereket.

Történt, hogy a honfoglaláskor, Árpád apánk elküldte a fehér lóval Szvatoplukhoz és pusztai szokás szerint megvásárolta a hon földjét.

Mikor Szvatopluk megértette, hogy milyen üzletet kötött nagy sereggel megindult a magyarok ellen.

Persze Árpád apánk számított erre és akkoriban elég volt az adott szó egy üzlet megkötéséhez és nem kellett hozzá papír meg penna, de viták az elszámolásnál akkor is szép számmal akadtak.

No, ez is egy ilyen vitás eset volt és azt gondolta Szvatopluk, hogy jobb, ha a magyarok vérével mossa tisztár a helyzetet.

Nagy sereget küldött ránk, bár ő maga távol maradt.

No, nem szaporítom a szót, de tudnod, kell, hogy a csata a mai Zemplén környékén esett meg.

A nagy morva sereg, nehéz lovaikon a mai Újhely felől érkeztek és hozzájuk képest létszámban egy jóval kisebb magyar sereg várta, apró termetű lovaikon a támadókat valahol a mai Szőlőske határában.

Mikor lőtávolba ért a morva sereg a magyarok kilőtték nyilaikat, majd menekülőre fogták a dolgot, kelet felé.

Nosza a támadó sereg bátorsága igencsak megnőtt, mikor meglátták, hogy milyen kis létszámban vannak a magyarok és már is menekülnek.

A magyarok vissza – vissza fordulva kilőttek pár nyilat, de ez csak arra volt jó, hogy csak jobban felbosszantsák az ellent.

Azok persze, még jobban belelendültek az üldözésbe és csak úgy zengett, dübörgött a föld a lovaik patái alatt.

Mikor Zemplén alá értek már majdnem beérték a menekülőket, mikor azok lovaik véknyába vágták a sarkaikat és a lovak felgyorsultak és úgy ott hagyták őket, mintha az üldözők állva maradtak volna.

A morvák le is lassítottak és megálltak. Nagy csend telepedett a tájra. Balról a lankán egy erdő, jobbról meg a folyó, azon túl meg a mocsár.

Aztán egyszer csak elsötétült az égbolt. Nézték is a morvák, hogy mi ez? Valami boszorkányos dolog, hiszen nem volt egy felhő sem az égen.

De nem felhő volt az, hanem rengeteg nyílvessző, amit több hullámban is érkezett, és amikor becsapódtak öltek, embert is meg lovat is.

A nyilak perceken át érkeztek és nagyon letörték a morvák bátorságát, akik próbáltak is menekülni, de az erdő felől, elölről és hátulról, mindenütt ott voltak a magyarok, akik megrohanták őket, és a folyóba meg a mocsárba szorították őket.

De ha már nem volt hová menekülni, a túlélő morvák is megemberelték magukat és becsülettel mentek a kézitusába, meg a halálba. Ott maradt az egész sereg még hírmondó sem maradt belőlük.

A mi seregünk egyik szárnyát az agg Álmos vezér vezette. Vezérünk, ebben a csatában lelte halálát.

Álmos vezérünket azon a dombon temették el, amit ma Szélmalom-dombnak neveznek és az ő sírját találhatták meg az 50-es évek végén.

Én nem vitatkozom a krónikásokkal, akik azt írták, hogy Álmost már korábban feláldozták, de nem is hiszek nekik.

Azt gondolom, hogy mivel ők már keresztények voltak, inkább próbáltak valamiféle kapaszkodót találni és ezért Mózes történetét vették alapul Álmos legendájához, mondván, hogy Álmos sem léphetett az új haza földjére.

Zemplén és környéke sok titkot rejt még. Látogass el majd egyszer Te is oda.

A Bodrogközben sok falu lakosainak van gúnyneve.

Ez a humor mellett mutat némi kreativitást, jó kedvet, de mutatja azt a távolságot is, amit a mocsár ékelt közéjük.

A Karcsaiakat régen „kotrocások”-nak csúfolták. Hogy értsd a „kotroca” a gyékény szárának belső részét jelenti. Ez egy hártyaszerű rész, amit kikapartak, megszárítottak és abból csináltak lisztet, amikor nagy szegénység volt. A kotroca lisztből pedig pogácsát. A szabályozás előtti Bodrogközben pedig nagy szegénység volt.

A Páciniakat és a Ricseieket is „gemesek”-nek hívták. Mondjuk Ricse címerében tényleg megtalálható a gém, mint madár.

A Révleányváriakat bicskásoknak csúfolták, de a leginkább ismert csúfolódás a Tiszakarádiaknak szólt. Őket baglyoknak csúfolták és csúfolják ma is.

Most elmondom miért.

Történt, hogy az Öreg Sánta Józsi bácsi elindult egy nap az erdőbe. Nehéz dolga nem volt, mert bármerre is ment rövidesen erdőbe jutott. Vagy lápba, de ez most mindegy.

No, az öreg már igen-igen benne járt a korban, így a szeme sem volt már a régi.

No, de hogy ne szaporítsam a szót, az öreg egy nagy fa odvában talált két bagolyfiókát.

De, mivel Józsi bátyánk elég rövid látó volt már, így azt gondolta, hogy rigókat fogott, azokat pedig nagyon jó áron el lehet adni az Újheli piacon.

Pár nap múlva, már ott is állt a vásárban és agyon dicsérte a portékája füttyös tudományát.

A vásár népe pedig csudájára járt. No nem a rigók füttyös tudományának, hanem az öreg rövid látásának.

Berecz Károly így emlékezik meg e történetről:

„Piaci kalandját szerteszét beszélte

Karádnak így lőn bagolynév a része”

Egy szóval, gyorsan híre ment a dolognak és azóta a Karádiakat „baglyoknak” csúfolják.

Sokszor elmondtam már, hogy régen a Bodrogközt csodálatos és fura lények lakták. Ma már kevés csodálatos van, de fura lakó még azért akad. :)

Na most annak idején, a Bodrogközt a Bodrog és a Tisza ezer ága járta be, mindenfelé folyt valamilyen víz.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a szabályozás előtt, hogy is nézett ki a vidék. Pl. rengeteg malom volt akkoriban.

Amikor ez a történet játszódik, akkor a zsarói-érben bőségesen folyt a víz és egy remek malom működött ott.

A molnárjai amolyan „tudós” molnárok voltak. Nem olyan értelemben tudós, mint most, ma úgy mondanák, hogy tudó embereke voltak, akik értettek a bűbájossághoz.

Pl. értettek ahhoz, hogy a tolvajokat hogyan büntessék meg. Ha valaki ellopta a portékájukat akkor, annak a portájára patkányt tudtak küldeni. - ez nem hangzik nagy dolognak, de akkoriban egy patkányok nagyon komoly károkat tudtak okozni, és még betegségeket is terjesztettek. 

Egyszer az egyik ilyen molnártól egy karcsai ember ellopott egy kis baltát. Igen jó balta volt, csak úgy hasította a fát.

A molnár nem is sokára megtudta, hogy ki is vitte el tőle a baltát, így amikor az legközelebb ment a malomba, a molnár megszólította.

• Ha baltámat vissza nem hozza, akkor én bíz patkányt fogok magára küldeni, de annyit, hogy megeszik még a fülét is.

Az ember persze tagadott, hogy nem is érti miről beszél a molnár.

Másnap már arról panaszkodott, hogy meglepték a patkányok. Még a kemencéjében is járt patkány. Vissza is vitte a baltát és rimánkodott, hogy csináljon már valamit a patkányokat, mert kieszik őt a vagyonából.

A molnár meg hamisan mosolyogva a bajusza alatt, csak annyit mondott, hogy nem is érti miről beszél, nem ő küldte a patkányokat, meg hogy ahol jószág van, ott van patkány is.

Az ember jó pár napig még oda járt rimánkodni, míg a hetedik alkalommal azzal jött, hogy már az ő fülét is megrágta álmában egy patkány.

Azt mondja erre a molnár:

• Na, remélem most megtanulta a leckét. Menjen most haza. Ha haza ér, a legelső patkányt, amit meglát azt fogja meg. Ha megfogta, egy szeget hevítsen fel és süsse ki a patkány mind két szemét.

Így is tett emberünk, haza ért, megfogta az első patkányt, amit meglátott. Annak kisütötte mindkét szemét.

Egy hét alatt az összes patkány eltűnt a portájáról.

A vízimalmok sok hasznot és sok gondot okoztak a Bodrogközben, de a szabályozás matt az ágak, erek lassan kiszáradtak és malmok szárazon maradtak.

Ma már egy malmot sem látni és már emlékük sem maradt.

Az a történet, amit most elmesélek az utolsó szóig igaz!

Oly annyira igaz, hogy még papír is van róla. Hivatalos papír!

A hivatalos iratért, hogy Te magad is meggyőződj az igazságrúl egész Leleszig kell elmenned, mert amit most elmesélek az  1452-ben Agárdi Lajos Balázzsal esett meg.

De ez a történet Agárdon kezdődik, amit ma Zemplénagárd néven ismer mindenki.

No vágjunk bele a történetbe.

Meséltem már nektek korábban a tündérekről. Ők nagyon kedves nép voltak. Ha tudtak segítettek, mert ilyen volt a természetük.

De a népük fogyott, az ember a vizet meg a mocsarat ami korábban a tündérek otthona volt egyre inkább meghódította, így elvette az életterüket.

Az utolsó tündér, a tündérek királynője nagyon jóságos volt és az Agárdot körülvevő lápokba húzódott vissza.

Azt mondják, hogy amikor maga köré gyűjtötte a madarakat, akkor együtt énekelt velük, és az a férfiember, aki meghallotta az énekét, az menten beleszeretett és nem tudta kiverni a fejéből a az utolsó tündért.

Így sokan a lápba vesztek, pedig a tündér sokszor próbálta őket megmenteni.

Így esett, hogy egy nyáron, mikor a mocsárból hazafelé evezett Agárdi Lajos Balázs, fülig szerelmes lett belé, mikor meghallotta énekét.

Ő azonban erős akaratú családból származott és nem vágott ész nélkül a mocsárnak, hanem felkereste a Mokcsa-tó partján élő Mari nénit, aki akkoriban híres javas asszony volt. Megesett, hogy még Karádról is eljöttek hozzá segítségért, mikor a tehén teje elapadt.

Ez a jó ember, aki ennek a történetnek a főhőse elpanaszolta Mari néninek, hogy miért is jött.

Mivel a Mokcsa-tó is az Agárdiak bortoka volt, így a javasasszony elmondta, hogy annak aki feleségül akarja venni a tündérkirálynőt, annak olyan paripára kell ülnie, amelyik hófehér, soha senki megnem lovagolta aztat, és ha a szükség úgy hozza, akkor még repülni is tudjon.

Agárdi Lajos Balázs igencsak vakarta a fejét, hogy hol talál ő ilyen garabonciás paripát? Mer’ hát a Bodrogközben akkoriban inkább jártak csónakkal, mint lovon.

Mondjuk az, hogy repülni tudjon nem csak a Bodrogközben, hanem bárhol megnövelte volna a lú értékét.

Már ép neki indult volna, hogy kiforgassa a világot a sarkaiból a ló után, amikor hozták neki a hírt, hogy a leleszi barátoknál, az apátság ménesében van egy csudállatos csikó. Azám a lú!

Olyan lú ez kérem, aminek még a patája is fehér! Bizony ám! A szeme az meg zöldes, de az olyan szem, ami még a setétben is világit. A sörénye meg kérem, az meg olyan, ami a földig ér. Aztán ha vágtázni kezd, szinte a levegőben jár!

Egy baj van csak, a barátok a világ minden kincséért sem válnának meg tőle.

Nosza több sem kellett az ifjú nemesnek. Rögtön elment Leleszbe.

Hogy mit alkudott, meg, hogy hogyan nem tudni, de az alku végül csak megköttetett.

Agárdi Lajos Balázs oda adta minden birtokát a Leleszieknek

Az ifjú neki indult a lovával a mocsárnak, hát csodák csodája a ló ahogy neki iramodott egyszer csak szárnyai nőttek. Magasan a mocsár felett kereste a tündért, akit rögtön meg is talált.

Ahogy a javasasszony megmondta a tündér elfogadta hites uráúl az ifjút és beköltöztek a mese szép víz alatti palotába.

A palota ott lehetett, ahol ma a határvíz található.

Az okirat pedig a leleszi apátság irattárában a mai napig megtalálható, hogy: Agárdi Lajos Balázs minden birtokát, elcserélte a leleszi barátokkal egy lóért.

A történelem nem kímélte a Bodrogközt. Alaposan megtépázta, megtaposta ezt a vidéket.

Az itt élőknek a természet elég kihívást adott, hát még, akik erre jártak pl. a törökök.

Mikor őseink letelepedtek itt, egy régi nemzetség telepedett le egy lakott homokháton és magába olvasztotta az itt élőket.

Ezt a régi nemzetséget Luka néven ismerték és a település is átvette a nevüket, így is ismerték jó 1000 éven át, aztán 1927-ben úgy döntöttek, hogy jobb, ha a település Bodroghalom néven él tovább, de a Bodrogköziek tudják, hogy hol van Luka.

Na most, Lukát nem kerülték el a vészterhes idők.

Így esett, hogy amikor a török az 1500-as évek második felében feldúlta az országot, akkor a portyázói betévedtek a Bodrogközbe is.

Szerencsére nem ismerték a mocsárban járható ösvényeket, de egyre közelebb kerültek Lukához.

Egész megközelítették a falút, de a vízen átmenni nem tudtak, de csak időkérdése, hogy az utat megtalálják és az ott élőkre rontsanak.

Fenyegették is a falút egy tó partjáról, míg a járőreik az utat keresték.

A falusiak meg inkább pákászok, halászok voltak nem értettek azok a harchoz, így azt érezték, hogy itt a vég.

Az egész falú egy emberként kesergett, mikor az öreg Var János, aki halászként járta a vizeket betévedt a faluba, oszt kérdi a papot, hogy mi történik itt?

A pap elmondja, hogy itt a török és vele meg itt a vég.

János bácsi elgondolkodva megvakarta a fejét, aztán azt mondta a papnak, hogy ne temessék előre magukat, majd ő segít a gondon.

Ezzel csónakba szállt és átevezett a tó túlpartjára, egyenest a várakozó törökökhöz.

Ott a törököknél volt, aki törte a magyar nyelvet, így az öreg elmagyarázta, hogy ő nagyon haragszik a falusiakra, ezért beszállítja őket, mer’ ebbe a faluba, hiába keresik út ugyan nem vezet befelé.

De csak egyesével tudja őket bevinni, mert a ladikjába csak egy fegyveres fér el. Átszállítja őket, oszt bújjanak meg, addig míg mindenki ott nincs, oszt majd egyszerre rontsanak rá a falúra.

A török elég fáradt volt már, a mocsár kiszívta az erejüket, így nem nagyon gyanakodtak.

Neki is állt egyesével átszállítani őket.

Igen ám, de amikor a mély vizekhez értek és kikerültek a török látóteréből, az öreg a nehéz evezővel leütötte a csónakban lévő törököt, és a vízbe lökte. Addig tartotta ott lent a fejét, amíg biztosan nem fulladt az bele.

Várt egy kicsit, aztán ment a következőért és egyiket a másik után belefojtotta a tó vizébe.

Kora délelőttől, késő estig több mint 120 törököt veszejtett oda Var János bácsi egymaga.

Legutoljára magát a portyát vezető janicsárt.

Így el hárult a veszedelem, és megmenekült a falu a töröktől.

A falú a tavat így az öreg halászról nevezte el és innentől Varjános-tónak hívták.

A szabályozás után nemsokára ez a tó is, mint annyi más tó kiszáradt és állítólag a legszebb búza ezen a részen terem Luka környékén.

Annak idején, mikor Árpád apánk elfoglalta-e hont, az egyik első terület, ahol megpihent az a terület volt, amit ma Zemplén községként ismerünk. Persze volt itt egy csata is, amit megnyertek a magyarok.

Pár nap múlva, Árpád és kísérete felment arra a magaslatra, amit ma Tar-Bucka néven ismerünk.

Innen küldte el Árpád, a Nemzetségfőket,  hogy ki merre menjen tovább és itt adta ki a parancsot az alant elterülő vidék – a Bodrogköz- elfoglalására is. Ez már csak azért is fontos volt, mert a legyőzöttek a Bodrogköz mocsaraiban reméltek oltalmat találni a magyarok elől.

Ez utóbbi feladat a Baksa nemzetségnek jutott.

Ők neki is álltak és az itt lévő falvakat egytől -egyig el is foglalták.

Ahogy módszeresen haladtak előre az ellenség egyre inkább beszorult a mocsárba.

Sokan ott vesztek közülük a Nagy-lapos végtelen mély mocsarában.

Így esett, hogy pár nap alatt addig űzték az ellenséget, hogy az teljesen beszorult a Tisza és a Bodrog sarkába.

De a mocsár mindkét fél erejét kivette, így a menekülők szorult helyzetükben követet menesztettek a magyarokhoz, mondván: ahelyett, hogy megverekednek, döntsék el nyílpárbajjal a végső győzelmet.

A magyarok ráálltak és közülük egy Kenéz nevű dalia állt ki, míg az ellenből Vencel volt, ki a vállalta a párbajt.

A magyarok úgy állapodtak meg, hogy csak egy nyílvesszőt lőhetnek ki a párbajozók, ha abból az egy lövésből nincs győztes, akkor marad a verekedés.

Vencel átúsztatott a Tiszán, majd a túlparton megállva, felajzotta íját és várt és a már felkészült Kenézzel együtt a jelre vártak.

De mielőtt jelet adtak volna, Kenéz azt mondta:

-Mivel Ti álltatok elő ezzel az ötlettel, lőj Te előszőr.

Vencel kapott az alkalmon és lőtt.

Igen ám, de az íja nem volt olyan erős, hogy átbírja lőni a vesszőt a Tiszán, így az, nem messze a parttól beléhullott a vízbe.

Kenéz kivárt, majd szép lassan megfeszíté íját, célzott és elengedte a vesszőt.

Néma csend lett… és … Vencel holtan esett össze, a szívét átjárt nyílvesszőtől.

A menekülők behódoltak és szolgái lettek a magyaroknak.

A Tisza két partjának egy-egy települése őrzi-e párbaj emlékét.

Ott, ahol Kenéz állt, lett megalapítva Kenézlő. Ahol pedig Vencel, ott Vencsellő, amit ma Gávavencsellő néven ismerünk.

Tompa Mihály is megírta-e történetet, de hát az ő versében a Két íjászban, - a kor szellemének megfelelően a romantikáé a főszerep és természetesen nő van a dologban.

Mi ennél a regénél megmaradtunk a harcosok világában. Elvégre a Magyart, Európában sok-sok évszázadon keresztül, harcos népként ismerték(el).