Az a történet, amit most elmesélek az utolsó szóig igaz!

Oly annyira igaz, hogy még papír is van róla. Hivatalos papír!

A hivatalos iratért, hogy Te magad is meggyőződj az igazságrúl egész Leleszig kell elmenned, mert amit most elmesélek az  1452-ben Agárdi Lajos Balázzsal esett meg.

De ez a történet Agárdon kezdődik, amit ma Zemplénagárd néven ismer mindenki.

No vágjunk bele a történetbe.

Meséltem már nektek korábban a tündérekről. Ők nagyon kedves nép voltak. Ha tudtak segítettek, mert ilyen volt a természetük.

De a népük fogyott, az ember a vizet meg a mocsarat ami korábban a tündérek otthona volt egyre inkább meghódította, így elvette az életterüket.

Az utolsó tündér, a tündérek királynője nagyon jóságos volt és az Agárdot körülvevő lápokba húzódott vissza.

Azt mondják, hogy amikor maga köré gyűjtötte a madarakat, akkor együtt énekelt velük, és az a férfiember, aki meghallotta az énekét, az menten beleszeretett és nem tudta kiverni a fejéből a az utolsó tündért.

Így sokan a lápba vesztek, pedig a tündér sokszor próbálta őket megmenteni.

Így esett, hogy egy nyáron, mikor a mocsárból hazafelé evezett Agárdi Lajos Balázs, fülig szerelmes lett belé, mikor meghallotta énekét.

Ő azonban erős akaratú családból származott és nem vágott ész nélkül a mocsárnak, hanem felkereste a Mokcsa-tó partján élő Mari nénit, aki akkoriban híres javas asszony volt. Megesett, hogy még Karádról is eljöttek hozzá segítségért, mikor a tehén teje elapadt.

Ez a jó ember, aki ennek a történetnek a főhőse elpanaszolta Mari néninek, hogy miért is jött.

Mivel a Mokcsa-tó is az Agárdiak bortoka volt, így a javasasszony elmondta, hogy annak aki feleségül akarja venni a tündérkirálynőt, annak olyan paripára kell ülnie, amelyik hófehér, soha senki megnem lovagolta aztat, és ha a szükség úgy hozza, akkor még repülni is tudjon.

Agárdi Lajos Balázs igencsak vakarta a fejét, hogy hol talál ő ilyen garabonciás paripát? Mer’ hát a Bodrogközben akkoriban inkább jártak csónakkal, mint lovon.

Mondjuk az, hogy repülni tudjon nem csak a Bodrogközben, hanem bárhol megnövelte volna a lú értékét.

Már ép neki indult volna, hogy kiforgassa a világot a sarkaiból a ló után, amikor hozták neki a hírt, hogy a leleszi barátoknál, az apátság ménesében van egy csudállatos csikó. Azám a lú!

Olyan lú ez kérem, aminek még a patája is fehér! Bizony ám! A szeme az meg zöldes, de az olyan szem, ami még a setétben is világit. A sörénye meg kérem, az meg olyan, ami a földig ér. Aztán ha vágtázni kezd, szinte a levegőben jár!

Egy baj van csak, a barátok a világ minden kincséért sem válnának meg tőle.

Nosza több sem kellett az ifjú nemesnek. Rögtön elment Leleszbe.

Hogy mit alkudott, meg, hogy hogyan nem tudni, de az alku végül csak megköttetett.

Agárdi Lajos Balázs oda adta minden birtokát a Leleszieknek

Az ifjú neki indult a lovával a mocsárnak, hát csodák csodája a ló ahogy neki iramodott egyszer csak szárnyai nőttek. Magasan a mocsár felett kereste a tündért, akit rögtön meg is talált.

Ahogy a javasasszony megmondta a tündér elfogadta hites uráúl az ifjút és beköltöztek a mese szép víz alatti palotába.

A palota ott lehetett, ahol ma a határvíz található.

Az okirat pedig a leleszi apátság irattárában a mai napig megtalálható, hogy: Agárdi Lajos Balázs minden birtokát, elcserélte a leleszi barátokkal egy lóért.