A Bodrogköz száraz nyarai mindig külön témát szolgáltatnak, de volt egyszer egy esztendő, amelyre még az öregek is úgy emlékeztek: „olyan volt, mintha a nap is elfelejtette volna lehunyni a szemét.” A földek repedeztek, a Bodrog visszahúzódott a meder legmélyére, és a vajdácskaiak úgy éltek, mintha minden lépésük után finom por kúszna a bokájuk köré. A nagy meleg már a jószágot is megviselte, a falu pedig esténként úgy sóhajtott fel, mintha egyszerre kérne levegőt és esőt.

A templomtorony árnyéka döngölte a földet, de hűvöst már az sem adott. Az asszonyok nap mint nap felsandítottak az égre, és remegő hangon súgták: „Legalább egy kis permet… valami kis élet…” A pap minden misén imádkozott érte, az öregek is elővették a régi imákat, amiket még a nagyanyjuk tanított nekik. De az ég csak nézett rájuk üres szemmel.

Egy ilyen estére emlékezett később mindenki. A levegő olyan fülledt volt, hogy még a kutyák is csak lustán legyeztek a farkukkal. Az utolsó napfény elnyúlt a dombok felett, és már mindenki hazafelé ballagott, amikor a Vajdácskai-keresztnél valami különös árnyék suhant végig.

A „Szélfogó kereszt” — így hívták régen, mert a régiek szerint, ha ott imádkoztak, a szél irányt váltott. Az öregek még úgy tartották, hogy a kereszt tövében valami régi erő kering, amit csak azok értenek, akiknek már nincs vesztenivalójuk.

Az árnyék lassan alakot öltött: egy fiatal fiú volt az, aligha több tizennyolcnál. Rongyos köpenyt viselt, amely olyan volt, mintha átázott volna valamikor és azóta sem száradt ki. A vállán egy nehéz, vastag könyvet cipelt, amelynek lapjai olykor maguktól mozdultak, mintha a szél lapozná — pedig szél akkor sehol nem volt.

A falubeliek csak suttogva nevezték meg:

– A garabonciás… A vihart hozó… A könyv diákja.

Nem sokan látták őt életükben, de mindenki tudta, mit akar. A garabonciás sosem érkezik véletlenül. Vagy bajt hoz, vagy megmentést — a kettő között pedig soha nincs nagy különbség.

A fiú lassan lépdelt a keresztig, majd megállt, és a könyvét a térdére támasztotta. A lapok hirtelen felcsapódtak, és a könyv mintha suttogott volna — vagy csak a félelemtől hallotta így a falu, senki sem tudja.

A fiú felemelte a fejét, körbenézett, és azt mondta, olyan egyszerű hangon, hogy abban semmi földöntúli nem volt:

– Hallom, amit kértek.

A templomtoronyban valami megcsendült. Nem harang volt, csak egy apró, fémes koppanás, mintha valami megmozdult volna a vakolat mögött.

A garabonciás a köpönyege alól elővette a sípját. Kicsi volt, csontból faragott, és úgy tartotta, mintha egy törékeny élőlény lenne. A falu többi része ekkorra már néma lett. A gyermekek kitapadt arccal bámultak ki az ablakon, az asszonyok keresztet vetettek, az öregek a botjukra támaszkodtak.

A fiú lassan a szájához emelte a sípot, és egyetlen hosszú, sípoló hangot fújt meg.

A Vajdácskai-kereszt tövében a por megremegett. A templom tornyán a kereszt megmozdult, meg is dőlt kicsit, mintha valaki odafentről rálehelt volna. Az ég peremén előbb csak egy vékony, fekete csík jelent meg, majd mögötte gomolygó felhők nyomultak elő, olyanok, mintha messze földről sietnének.

A garabonciás még csak le sem vette a sípot a szájáról, amikor az első szélcsapás végigszaladt a falun. Por és kavics pattant a házfalaknak, a kerítések felnyögtek. Az ég sötétlett, a szél pedig, mintha bolond lett volna, ide-oda csapódott.

A falusiak közül valaki megszólalt:

– Elhozta az esőt. De az árát majd meg kell fizetni.

És valóban. A felhők megnyíltak, és olyan eső zúdult a falura, amit már hónapok óta nem láttak. A gyerekek kacagva futottak ki az udvarokra, az asszonyok az arcukat tartották a cseppek alá, és ahogy a föld felhörpintette a vizet, olyan illat szállt fel, amitől mindenkinek újra reménye lett.

A garabonciás pedig csak állt a keresztnél, és nézte, ahogy a falu lélegzethez jut. Aztán összecsukta a könyvét, visszatette a sípot, és eltűnt a Bodrog felé vezető úton, mintha sosem lett volna ott.

Másnap reggelre a falu vidám volt. A csatornák megteltek, a por eltűnt, a levegő friss lett. A templom harangja olyan tisztán zengett, mintha újraöntötték volna.

De amikor a gazdák kimentek a határba, meglátták azt, amitől mindenki elcsendesült: a kukoricás közepén egy egész sáv feküdt el, mintha valaki hatalmas kézzel simította volna rá a földet. Egyenes vonalban, pontosan azon az irányon, ahol a vihar első széllökése végigszáguldott.

Az emberek megértették.

Eső jött, élet jött, a föld megmenekült.
De mindennek ára van.

A régi öregek azóta is csak annyit mondanak:

– A garabonciás nem a szíve szerint cselekszik, hanem a törvény szerint. A segítségét sosem ingyen adja: ahol ad, ott nyomot is hagy.

A Vajdácskai-kereszt , hogy meg van-e még, nem tudom, de ha meg van akkor az biztos, hogy nem fog meg sem szelet, sem vihart, de aki arra jár egy forró nyári estén, és hallja, hogy a szél egyszer csak sípolni kezd valahol a fák között — az tudja, hogy a garabonciás még nem ment messzire. És ha egyszer újra megszólítja a falu, ő majd megint megjelenik.

Csak azt nem lehet tudni előre, mennyi lesz az ára.

Ha ma végigballagsz Királyhelmecen, első ránézésre csak egy csendes, határ menti várost látsz. Pesti szemmel „kis város”. Egy-két templomtorony, házsorok, a főtéren pár üzlet, a háttérben a Helmeci-hegy vonala. De ha kicsit tovább nézed, feltűnik valami furcsa: ez a város nem úgy néz ki, mint ami hagyta volna magát. Inkább úgy, mint ami makacsul itt maradt.

A régi öregek, tudók azt mondják, ennek oka nem csak az emberekben keresendő. Van annak egy madara is. Nem is akármilyen!

Réges-régen, talán ez olyan régen volt, hogy akkor még a Tisza is a Helmeci-hegytől északra folyt, nagy ívben megkerülve azt. Szóval ez akoor volt, amikor még nem Királyhelmecnek hívták a helyet, sőt, rendes neve se nagyon volt, csak domb, erdő meg víz, keletről jött egy nagy, fényes madár. 

Aki látta, azt mondta, olyan volt, mintha egyszerre lenne sas, daru meg valami egészen más. Tollai között parázs izzott, ahogy suhanva átvágott a felhők alatt.

– Ez bizony főnix – bólogattak a messziről ide tévedt vándorok, akik távoli országokból érkeztek. – Ritka jószág, nem tanyázik akárhol.

A főnix sokáig csak körözött a vidék fölött. Megnézte a sík földeket, a lapos vizeket, aztán szeme megakadt a dombon, amit ma Helmeci-hegynek hívunk. Nem volt az se magas, se félelmetes, de valami különös nyugalom áradt belőle. Olyan volt, mint egy szívverés a táj közepén.

A főnix leszállt a hegyre, sarkával megkaparta a földet, majd fészket rakott. Nem gallyakból, hanem vékonyra égett, fekete ágakból, amik úgy világítottak a holdfényben, mintha még mindig parázslanának.

– Itt jó lesz – mondta magának. – Itt mindig lesz kinek újrakezdeni.

Akkoriban még csak néhány kunyhó állt a domb alján. Halászok, mocsarat járó emberek laktak bennük. Nem voltak nagyurak, se városi nemesek, csak olyan emberek, akik tudták, hogy a hegy lábánál azt a kis talpalatnyi  földet meg kell művelni, különben a mocsár visszaveszi magának.

Egy este egy kisfiú későn indult haza a víz mellől, és meglátta a hegyen pislákoló fényt. Azt hitte, pásztortűz, s odamerészkedett. Amikor közelebb ért, látta, hogy nem parázs ég, hanem egy madár tollai fénylenek úgy, mintha belülről lángolnának.

– Ki vagy te? – kérdezte félve, de kíváncsian.

– Annak a helynek a jövője, ahol most állsz – felelte a főnix. – Te csak egy vályogházat látsz meg néhány apró fényt. Én látom a századokat is. Leszek még itt por, füst, romhalmaz. De ahol rom van, ott új ház is nő. Ahol kicsi az ember, ott tud nagy lenni a szív.

A fiú akkor még nem értette, mit jelent ez. Csak annyit jegyzett meg, hogy valami vigyáz erre a dombra.

Teltek az évek, a kunyhók helyén házak nőttek, a házak körül utcák, a domb alatt lassan város alakult. Az emberek dolgoztak, vásároztak, gyerekeket neveltek. A főnix csendben figyelte őket a hegy tetejéről. Néha elrepült, eltűnt napokra, hónapokra, majd egyszer csak újra előbukkant, mintha ellenőrizni akarná, hogy még állnak-e a házak, még füstölnek-e a kémények.

Aztán eljött az első nagy sötét hullám. A tatárjárás. A füst előbb az égről érkezett, aztán a földről. A várost felgyújtották, a házak elestek, az emberek menekültek, ahova tudtak. A Helmeci-hegy oldalát is égett bozót szaga lengte be.

Az egyik menekülő asszony, karján gyerekkel, felbotorkált a hegy oldalán, hogy onnan nézzen le: maradt-e valami otthonából. Ott fent látta meg a főnixet. A madár tollai halványan izzottak, mintha vele is történt volna valami.

– Hát te sem tudtad megvédeni? – kérdezte az asszony, könnyekkel a szemében.

– Nem az a dolgom, hogy megvédjelek – válaszolt a főnix. – Az a dolgom, hogy emlékeztesselek: fel tudsz állni.

És ahogy a parázs madár szárnyra kelt, a nőben valami megkeményedett. – Ha elvették a házamat, majd építek másikat – mondta. – Ha szétszórták a családomat, majd összegyűjtöm, aki maradt. Nem azért vagyunk itt, hogy egyszer éljünk, aztán eltűnjünk.

A tatárok elmentek. A romok között előbújtak az emberek. Először csak ideiglenes viskók nőttek, aztán ismét házak. A főnix pedig visszaszállt a Helmeci-hegyre, és lerázta szárnyáról az elhamvadt tollakat. A lehulló pernye lassan ráült az új falakra – így kapta meg a város az első „főnix-porát”.

Nem sokkal később jött az újabb vihar: hatalmi harcok, Perényiék vára, majd királyi parancs, rombolás. A Csonkavár falai repedeztek, kövei a völgybe görögtek. Sokan azt hitték, ezzel vége mindennek. Vár nélkül mi marad? Csak egy sebezhető település a határ szélén.

A főnix ekkor sem tűnt el. Sötét éjszaka volt, amikor a hegy fölött egyetlen fény jelent meg; nem látta mindenki, csak néhány álmatlan ember. A madár körözött a vár romjai fölött, majd egyetlen nagy szárnycsapással felkavarta a port. A kövek közt felnövő gyomok között másnap új hajtások jelentek meg: gyümölcsfák, szőlő, bokrok. A város megtanulta, hogy ha el is viszik a falait, a földet, amin áll, nem tudják elvinni.

Így ment ez később is. Kuruc idők, háborúk, pestis, kolera – minden korszak hozta a maga fekete madarait, de valahogy mindig maradt annyi ember, aki azt mondta: „Jó, akkor kezdjük elölről.”

Az öreg helmeciek a szivükben a mai napig tudják, hogy a főnix sosem hagyta el igazán a hegyet. Néha évtizedekre elcsendesedik, csak egy-egy álomban jelenik meg. Máskor meg ott ül a hajnalban a szőlőhegy fölött, és úgy fest az ég, mintha valaki belülről gyújtotta volna fel.

A gyerekeknek azt mesélik: ha nagyon korán kelsz, s felmész a Helmeci-hegyre, még mielőtt a nap rendesen feljönne, és csendben maradsz, talán megpillantasz egy nagy, lassan mozgó árnyékot. Nem repül gyorsan, nem csap zajt, csak körbenéz. Azt figyeli, maradt-e még elég akarat ebben a városban ahhoz, hogy szükség esetén megint felálljon.

A város történészei a könyveikben úgy fogalmaznak: „Királyhelmec hamvaiból újjá- és újjáéledő város.” A mesélők viszont csak ennyit mondanak:

– Itt fészkel a főnix. Lehet, hogy nem látod, lehet, hogy nem hiszed, de minden újraépült házban, minden felújított téren, minden visszatérő emberben benne van egy kicsi tollcsomó a szárnyából.

Így lett a hegyen fészkelő madárból a város láthatatlan címere. Nem kőbe vésték, hanem emberekbe. És amíg lesz legalább egy család, aki azt mondja: „Akárhányszor rombolják le, mi itt maradunk”, addig a főnix nem keres másik hegyet magának. Itt marad, a Helmeci-hegyen, és minden új hajnalnál kicsit belefújja a parazsát a város tüdejébe.

Királyhelmec örökké él.

Aki ma végigsétál Karcsa szélén, és ránéz a Bodrogköz lapos, lassan lélegző tájára, könnyen hiheti, hogy itt mindig ilyen csend volt. Hogy a nádas ugyanilyen puhán susogott száz vagy ezer éve, a víz ugyanilyen simán húzódott el a földek széle mellett, és a falu mindig csak ennyire békésen szundított a határban.
Pedig a vidék valaha egészen más volt. Sokkal vadabb. Sokkal kiszámíthatatlanabb. És néha, amikor a szél különös irányból fúj, vagy amikor a naplemente vöröse megül az öreg vízmosások felett, a régiek történetei újra megmozdulnak a levegőben.

Így van ez az Ördöngös-tó meséjével is.

Az idősek szerint Karcsa határában,a Nagy-laposon ott, ahol ma a gondosan rendezett földek húzódnak, valaha egy nagy és kiszámíthatatlan tó terpeszkedett. A víz néha ártatlanul csendes volt, máskor viszont minden előjel nélkül megvadult, fodrozódott, majd sűrű, zöldes hullámokkal törte át a nádasokat. A falu népe Ördöngös-tónak nevezte, és ebben a névben minden benne volt, amit éreztek iránta: félelem, tisztelet, és titkolt kíváncsiság.

A legöregebb mondás szerint a tó mélyén egy sárkánykígyó lakott. De nem olyan, amilyet a mesekönyvekbe rajzolnak; nem tüzet okádó, nem hegyeket döntögető, hanem olyan, amely a víz formáját vette fel. Ha aludt, a tó sima tükörré vált. Ha felriadt, a víz sistergett, mintha ezer kígyó tekergőzne benne egyszerre.

A történet a régi időkből indul, amikor Karcsa népe még főként halászatból és gyűjtögetésből élt. A Bodrogköz akkoriban rengeteg kis tóval, mocsárral, csalitossal volt tele. Az emberek ismerték a víz minden rezdülését, de az Ördöngös-tóhoz még ők is ritkán merészkedtek.

Egy nap azonban szükség vitte rá őket.

Egy száraz, forró nyár volt. A környék szinte minden tava leapadt, a halászatból élők pedig kétségbeeszve keresték, hol maradt még víz és élet. Végül elhatározták, hogy elmennek indítanak az Ördöngös-tóhoz, bármilyen félelmetes is.
A csapat élén egy tapasztalt, vakmerő halász, Bálint indult útnak, akit egész Karcsa úgy ismert: ha valahol víz volt, ő megtalálta, ha baj volt, már ugrott is. És ha veszély leselkedett, valami különös derűvel nézett szembe vele.

Az Ördöngös-tóhoz érve azonban még Bálint is megállt. A hely valami földöntúli csendben pihent. A nád nem mozdult, a víz fénye tompa volt, mintha nem is a nap sütne rá, hanem valami régi, fáradt ragyogás.

A halászok csónakot tettek a vízre. Bálint evezett legelöl. Az első néhány perc békés volt, a tó úgy viselkedett, mint bármelyik másik. Aztán hirtelen a víz közepén egy hatalmas, sötét örvény tűnt fel. Mintha maga a tó akarna levegőt venni.

A többiek megrémültek. Bálint azonban előrehajolt, és a vízbe nézett.

A tó mélyéről két hatalmas, sárgás szem nézett vissza rá.

A víz megmozdult. A csónak megemelkedett. A sárkánykígyó teste, zöldes-fekete pikkelyekkel borítva, lassan kiemelkedett a tó felszínére. De nem támadott. Csak nézett.

A halászok dermedten ültek. Egyedül Bálint szólalt meg.

„Nem bántunk téged, öreg. Csak élni akarunk.”

A vízi szörny lassan körbeúszta a csónakot, majd a farokcsapásaival néhány halat lökött fel a víz felszínére — mintha ajándékot adott volna. A halászok alig hittek a szemüknek.
Bálint ekkor lehajolt, megérintette a víz felszínét, és halkan ennyit mondott:

„Köszönjük.”

A sárkánykígyó lassan visszasüllyedt, az örvény elcsendesedett, a tó visszanyerte sima felszínét.

Ettől a naptól kezdve a karcsaiak soha nem féltek többé az Ördöngös-tótól. Nem háborgatták, de nem is rettegtek tőle. És azt beszélték, hogy aki tisztelettel közelített hozzá, annak a tó soha nem ártott — sőt, gyakran adott halat, amikor minden más hely kiürült.

Aztán teltek az évek, évtizedek. A Bodrogköz lassan megváltozott. A vizek visszahúzódtak, a földeket bevetették, a mocsarak átadták helyüket az utaknak és szántóknak. Az Ördöngös-tó pedig egyszer csak eltűnt.

Az emberek azt mondták, a sárkánykígyó vándorútra kelt: vagy visszatért a Bodrog mélyébe, vagy felment egészen Tokajig, ahol a két víz találkozik, s onnan messzire úszott, ahol még talál vad vizet és titkot.

De a régi öregek szerint a tó nem tűnt el, csak alszik. A víz most a föld alatt húzódik, és aki nagyon csendben van, és nagyon figyel a szélre, még ma is hallhatja a föld mélyén azt a lassú, tekergő lélegzetet, amelyet régen csak a víz fodrozódása árult el.

És talán egyszer, egy különös év nyarán, újra megmozdul majd. És akkor a Bodrogköz ismét emlékezni fog arra, milyen volt, amikor a víz még élőlény volt, és a világ nem volt ilyen kiszámítható.

Boszorkányok mindig is voltak a világban, minden felé. Oszt miért pont a Bodrogköz lett volna kivétel, ha mán eccer olyan varázslatos világ volt egykor.

Na, ez a történet Ricsén esett meg. Olyan 1870 körül az akkori Nagy utcán Deák István portáján, aki földműves volt.

Dolgozott is az öreg rendesen, becsületesen. Vó't neki egy szép tehene.

De az isten adta teje nagy hirtelen elapadt. Fura vó't a dolog, mert május volt. A legelők kövérek voltak, én nem rég lett egy szép kis bornyúja.

Vakarta is a fejét, hogy mi lehet a tehén baja, de nem talált okot

Szerencsére az egyik Kocsi gyermek elszegődött hozzá cselédnek, oszt amikor egyszer lefeküdt a munka után az istállóba a dikójára hát azt látja, hogy az istállóajtón jön befelé egy irdatlan nagy veres – tarka macska, aminek a nyakában egy nagy lopótök lógott.

Fel is kapta a vasvillát, hogy üti agyon, és próbálkozott is derekasan, de a macskát sehogy sem tudta eltalálni.

Hiába zárta be az istállóajtót, mikor a macskát sarokba szorította, az felugrott és a padlás deszkáját átszakítva elmenekült.

A gyerek szaladt is a gazdához, hogy elmesélje mi történt. Az meg azt mondta:

- Boszorkány lehetett az fiam. Géresen volt eccer ilyen, azt sem tudták agyonütni. Elviszi a tehen tejét.

A gazda üzent Karádra az öreg komájának a kocsisnak, hogy jöjjön és húzza őt ki a bajból.

Meg is érkezett. Ivott egy pálinkát, majd dologhoz látott.

Előbb szétnézett a portán. Meglátott egy cúgos cipőt felakasztva a szomszéd kerítésre. Gondolta tesz egy próbát. Leakasztotta a cipőt, majd belevizeltette a tehenet a cipőbe és azt felakasztotta a kéménybe egy drótra, hozatott egy marék szalmát és alágyújtott.

A tűz jó magasra hágott, és füstölt is rendesen.

Egyszer csak a szomszéd felől nagy sivalkodás támad.

Jön ki a szomszédasszony, igen dörzsöli az arcát.

Meglátja a banya a kocsist oszt elkerekedik a szeme. Rögtön elkezd könyörögni:

- Ne öljenek meg! Ne öljenek meg!

- Hát te mér akarod megölni az embert. Takarodj még a környékről is napszálltáig. -így a kocsis.

Mikor a cipőt Deák uram kivette a kéményből megdöbbenve látta, hogy annak semmi baja sem esett a tűzben.

A tehén pedig harmad napra megint úgy adta a tejet mint régen.

Gyermekkoromban soha nem értettem, hogy a családunk egy jelentős részét Ácsnak hívták, holott nagyapám, édesanyám Juhász. Nem igazán értettem, míg pár hete, immár 42 évesen nagynéném elmesélte a Juhász családnév eredetét.

Az első Juhász a családban dédnagyapám volt.

Az ő apja még az Ács nevet kapta a keresztségben, ahogy az ő apja, a nagyapja és így tovább.

Történt, hogy Ács üknagyapám, mint szabad pásztorember, családjával és nyájával Karcsára, illetve annak határába költözött. Ekkor már 2 fia volt, és még 3 született később.

1884-ben megszületett a 3. gyermeke is, akinek a József nevet szánta és ő lett az én dédnagyapám.

Ahogy akkoriban szokás volt, elvitte a gyermeket a tisztelendőhöz, hogy a gyermek minél hamarabb megkaphassa a keresztséget.

Mikor megérkezett a tisztelendő nagyon elfoglalt volt. Ép az Intézővel meg a csendőrrel és az egyik gazdával kártyázott.

Üzent is a pap a kántorral, hogy most nem ér rá, de üknagyapám ragaszkodott hozzá, hogy itt van a kisded, itt vannak a keresztszülők, legyen már szíves a gyermeket keresztségben részesíteni.

No, a pap kicsit ittasan felpattant, magára öltötte a reverendát, majd rekordgyorsasággal megkeresztelte dédnagyapámat.

Kifelé menet mondván, hogy a dokumentumokat, majd holnap elintézik.

Másnap, a másnapos tisztelendő úr, kérdi a kántort, hogy kit is kereszteltünk meg tegnap?

A kántor meg mondja, hogy annak a Juhásznak a 3. fiát.

Így lett dédnagyapám Ács Józsefből Juhász József.

A dédnagyapám pedig igencsak szapora ember volt. 11 gyermeket nemzett, akikből 9 fiú lett.

Tiszacsermelyen pedig így a Juhász család elég kiterjedt lett.

Mára már szétszóródtunk az ország minden szegletébe.

Ha Cigándról elindulsz az Újheli vásárba és

Csermelynél meg nem lopnak,

Lukán meg nem b@..-nak,

Bereczkinél meg nem vernek,

akkor Te a világ végéig is el tudsz menni.

Ha valaki Cigánd felől közelíti meg Ricsét, akkor lehet, hogy feltűnik neki, hogy ott milyen magas is arra az égbolt. Az embernek olyan érzése van a ricsei határban, mintha egy mélyedésből nézne felfelé és csak emel-emeli a tekintetét.

Na most nem volt ez mindig így, van a dolognak egy kis előzménye.

Ricse a Bodrogköz legelzártabb települése volt. Míg Karád, meg Kenézlő Szabolcs felé tudott mozogni a Tiszán át, a Hosszú-rét partján lévő faluk, meg a többi zempléni település felé tudtak mozdulni.

De Ricse ott állt egy magában a mocsár legmélyén. Ide még a legnagyobb aszály idején sem lehetett száraz lábbal bejönni.

De még sem lehet azt mondani, hogy egy istentől elhagyatott hely lett volna, sőt!

Az 1700-as években (hasonlóan a mai időkhöz) Magyarországon sok helyen a vallásuk miatt rekesztették ki az embereket. Pázmány Péter tevékenységének köszönhetően sorra tértek vissza a régi katolikus hitre a nemesi családok. Akkoriban a földesurak nem nézték jó szemmel, ha másféle hiten vannak a területükön élők. Így azokat, akik máskép gondolkodtak nehéz dolguk volt.

Így eset, hogy az országban szétszórva öt, sokat zaklatott református család családfője álmot látott. Az álmukban az volt, hogy mivel hűek a hitükhöz és az öreg jó istennek igazán mindegy, hogy valaki katolikus-e vagy református, neki az számít, hogy igaz, jó ember legyen. Ezért segít neki meg a családjának és olyan helyre vezeti őket, ahová nehéz lesz eljutniuk és ahol ugyan nehéz dolguk lesz, de békében élhetnek és sokasodhatnak.

Annyi csak a dolguk, hogy induljanak el kelet felé és ott, ahol legmagasabb az égbolt, ott majd találnak egy falut. Ott telepedjenek majd le.

Neki is indultak és kitartóan mentek kelet felé. Útközben voltak, akik összetalálkoztak, és együtt mentek tovább.

Sárospatak környékén már majdnem megálltak, hogy ez már jó református vidék, de eszükbe jutott az álom, hogy bizony olyan helyre kell menniük, ahová nehéz lesz eljutniuk.

Ezért neki vágtak a Bodrogköznek és érkeztek meg Ricsére.

Így esett, hogy Ricsére 5 család települt be, a Máté, Vécsy, Körmöndi, Deák, Kocsi

Jöttek a Vécsyek Vécsről.

A Kocsik, Kócsról.

Mondják, hogy a Körmöndiek Körmendről, de ezt sokan vitatják.

A Deákok és a Mátékat nem tudnám megmondani honnan, csak azt, hogy nagyon két ősi családnévvel van dolgunk.

És ahogy az öreg jó isten ígérte nekik, nehéz dolguk volt, de békességben gyakorolhatták hitüket és sokasodhattak.

Amiről most írok, azt nem őrizték meg a krónikák. Sőt! Egészen másról beszélnek. 

Ezt a történetet, csak a jó öreg zempléni föld, meg a zempléni - beleértve a bodrogközi embert is, szíve őrizte meg.

Zemplént, ami hajdan a vármegye nevét adta és központja volt, akkor is és most is remek emberek lakták.

Ellátogatni a zempléni földvárba, meglátogatni a szélmalom-dombot olyan mintha az ember visszaforgatná az időkerekét.

No, forgassuk vissza egy kicsit azt a kereket.

Történt, hogy a honfoglaláskor, Árpád apánk elküldte a fehér lóval Szvatoplukhoz és pusztai szokás szerint megvásárolta a hon földjét.

Mikor Szvatopluk megértette, hogy milyen üzletet kötött nagy sereggel megindult a magyarok ellen.

Persze Árpád apánk számított erre és akkoriban elég volt az adott szó egy üzlet megkötéséhez és nem kellett hozzá papír meg penna, de viták az elszámolásnál akkor is szép számmal akadtak.

No, ez is egy ilyen vitás eset volt és azt gondolta Szvatopluk, hogy jobb, ha a magyarok vérével mossa tisztár a helyzetet.

Nagy sereget küldött ránk, bár ő maga távol maradt.

No, nem szaporítom a szót, de tudnod, kell, hogy a csata a mai Zemplén környékén esett meg.

A nagy morva sereg, nehéz lovaikon a mai Újhely felől érkeztek és hozzájuk képest létszámban egy jóval kisebb magyar sereg várta, apró termetű lovaikon a támadókat valahol a mai Szőlőske határában.

Mikor lőtávolba ért a morva sereg a magyarok kilőtték nyilaikat, majd menekülőre fogták a dolgot, kelet felé.

Nosza a támadó sereg bátorsága igencsak megnőtt, mikor meglátták, hogy milyen kis létszámban vannak a magyarok és már is menekülnek.

A magyarok vissza – vissza fordulva kilőttek pár nyilat, de ez csak arra volt jó, hogy csak jobban felbosszantsák az ellent.

Azok persze, még jobban belelendültek az üldözésbe és csak úgy zengett, dübörgött a föld a lovaik patái alatt.

Mikor Zemplén alá értek már majdnem beérték a menekülőket, mikor azok lovaik véknyába vágták a sarkaikat és a lovak felgyorsultak és úgy ott hagyták őket, mintha az üldözők állva maradtak volna.

A morvák le is lassítottak és megálltak. Nagy csend telepedett a tájra. Balról a lankán egy erdő, jobbról meg a folyó, azon túl meg a mocsár.

Aztán egyszer csak elsötétült az égbolt. Nézték is a morvák, hogy mi ez? Valami boszorkányos dolog, hiszen nem volt egy felhő sem az égen.

De nem felhő volt az, hanem rengeteg nyílvessző, amit több hullámban is érkezett, és amikor becsapódtak öltek, embert is meg lovat is.

A nyilak perceken át érkeztek és nagyon letörték a morvák bátorságát, akik próbáltak is menekülni, de az erdő felől, elölről és hátulról, mindenütt ott voltak a magyarok, akik megrohanták őket, és a folyóba meg a mocsárba szorították őket.

De ha már nem volt hová menekülni, a túlélő morvák is megemberelték magukat és becsülettel mentek a kézitusába, meg a halálba. Ott maradt az egész sereg még hírmondó sem maradt belőlük.

A mi seregünk egyik szárnyát az agg Álmos vezér vezette. Vezérünk, ebben a csatában lelte halálát.

Álmos vezérünket azon a dombon temették el, amit ma Szélmalom-dombnak neveznek és az ő sírját találhatták meg az 50-es évek végén.

Én nem vitatkozom a krónikásokkal, akik azt írták, hogy Álmost már korábban feláldozták, de nem is hiszek nekik.

Azt gondolom, hogy mivel ők már keresztények voltak, inkább próbáltak valamiféle kapaszkodót találni és ezért Mózes történetét vették alapul Álmos legendájához, mondván, hogy Álmos sem léphetett az új haza földjére.

Zemplén és környéke sok titkot rejt még. Látogass el majd egyszer Te is oda.

A Bodrogközben sok falu lakosainak van gúnyneve.

Ez a humor mellett mutat némi kreativitást, jó kedvet, de mutatja azt a távolságot is, amit a mocsár ékelt közéjük.

A Karcsaiakat régen „kotrocások”-nak csúfolták. Hogy értsd a „kotroca” a gyékény szárának belső részét jelenti. Ez egy hártyaszerű rész, amit kikapartak, megszárítottak és abból csináltak lisztet, amikor nagy szegénység volt. A kotroca lisztből pedig pogácsát. A szabályozás előtti Bodrogközben pedig nagy szegénység volt.

A Páciniakat és a Ricseieket is „gemesek”-nek hívták. Mondjuk Ricse címerében tényleg megtalálható a gém, mint madár.

A Révleányváriakat bicskásoknak csúfolták, de a leginkább ismert csúfolódás a Tiszakarádiaknak szólt. Őket baglyoknak csúfolták és csúfolják ma is.

Most elmondom miért.

Történt, hogy az Öreg Sánta Józsi bácsi elindult egy nap az erdőbe. Nehéz dolga nem volt, mert bármerre is ment rövidesen erdőbe jutott. Vagy lápba, de ez most mindegy.

No, az öreg már igen-igen benne járt a korban, így a szeme sem volt már a régi.

No, de hogy ne szaporítsam a szót, az öreg egy nagy fa odvában talált két bagolyfiókát.

De, mivel Józsi bátyánk elég rövid látó volt már, így azt gondolta, hogy rigókat fogott, azokat pedig nagyon jó áron el lehet adni az Újheli piacon.

Pár nap múlva, már ott is állt a vásárban és agyon dicsérte a portékája füttyös tudományát.

A vásár népe pedig csudájára járt. No nem a rigók füttyös tudományának, hanem az öreg rövid látásának.

Berecz Károly így emlékezik meg e történetről:

„Piaci kalandját szerteszét beszélte

Karádnak így lőn bagolynév a része”

Egy szóval, gyorsan híre ment a dolognak és azóta a Karádiakat „baglyoknak” csúfolják.

Sokszor elmondtam már, hogy régen a Bodrogközt csodálatos és fura lények lakták. Ma már kevés csodálatos van, de fura lakó még azért akad. :)

Na most annak idején, a Bodrogközt a Bodrog és a Tisza ezer ága járta be, mindenfelé folyt valamilyen víz.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a szabályozás előtt, hogy is nézett ki a vidék. Pl. rengeteg malom volt akkoriban.

Amikor ez a történet játszódik, akkor a zsarói-érben bőségesen folyt a víz és egy remek malom működött ott.

A molnárjai amolyan „tudós” molnárok voltak. Nem olyan értelemben tudós, mint most, ma úgy mondanák, hogy tudó embereke voltak, akik értettek a bűbájossághoz.

Pl. értettek ahhoz, hogy a tolvajokat hogyan büntessék meg. Ha valaki ellopta a portékájukat akkor, annak a portájára patkányt tudtak küldeni. - ez nem hangzik nagy dolognak, de akkoriban egy patkányok nagyon komoly károkat tudtak okozni, és még betegségeket is terjesztettek. 

Egyszer az egyik ilyen molnártól egy karcsai ember ellopott egy kis baltát. Igen jó balta volt, csak úgy hasította a fát.

A molnár nem is sokára megtudta, hogy ki is vitte el tőle a baltát, így amikor az legközelebb ment a malomba, a molnár megszólította.

• Ha baltámat vissza nem hozza, akkor én bíz patkányt fogok magára küldeni, de annyit, hogy megeszik még a fülét is.

Az ember persze tagadott, hogy nem is érti miről beszél a molnár.

Másnap már arról panaszkodott, hogy meglepték a patkányok. Még a kemencéjében is járt patkány. Vissza is vitte a baltát és rimánkodott, hogy csináljon már valamit a patkányokat, mert kieszik őt a vagyonából.

A molnár meg hamisan mosolyogva a bajusza alatt, csak annyit mondott, hogy nem is érti miről beszél, nem ő küldte a patkányokat, meg hogy ahol jószág van, ott van patkány is.

Az ember jó pár napig még oda járt rimánkodni, míg a hetedik alkalommal azzal jött, hogy már az ő fülét is megrágta álmában egy patkány.

Azt mondja erre a molnár:

• Na, remélem most megtanulta a leckét. Menjen most haza. Ha haza ér, a legelső patkányt, amit meglát azt fogja meg. Ha megfogta, egy szeget hevítsen fel és süsse ki a patkány mind két szemét.

Így is tett emberünk, haza ért, megfogta az első patkányt, amit meglátott. Annak kisütötte mindkét szemét.

Egy hét alatt az összes patkány eltűnt a portájáról.

A vízimalmok sok hasznot és sok gondot okoztak a Bodrogközben, de a szabályozás matt az ágak, erek lassan kiszáradtak és malmok szárazon maradtak.

Ma már egy malmot sem látni és már emlékük sem maradt.