Nagykövesden van a Bodrogköz egyik fennmaradt várromja, ami ma is uralja a tájat a Tarbucka dombjának keleti oldalán. A romok messziről hivalkodnak a fűvel borított magaslat tetején, ahogy egykor a vár falai emelkedtek a térség fölé, figyelve a síkságot és a végtelen mezőt. Gyakorlatilag a vár domb aljában kezdődik a Nagy magyar ALFÖLD. 

A helynek nemcsak történelme, hanem régi legendája is van — azt mondják, a kövek vöröses sötét árnyalatát egy lány vére és könnyei itatták át a századok alatt. És ha valaki tavasz éjjelén Holdtöltekor a romokhoz merészkedik, hallhatja a messzeségből, a Tarbucka aljából a lány siránkozását… ha elég bátor.

Egyszer réges-régen, amikor a Bodrogköz még nagy részt mocsaras volt, Nagykövesd vára nemcsak kövek halmaza, hanem élő otthona volt egy nemesi családnak. A várúrnak szép lánya volt, akit mindenki csak úgy ismert: Virág. Olyan szépség volt, hogy a mezők virágai is elszégyelték magukat mellette, és a madarak is inkább pironkodva tovább röpültek, ha a közelébe énekelt, nem szálltak vele versenybe.

A lány szíve azonban nem a nemesi legény után epekedett, akit apja szánt neki — hanem egy egyszerű jobbágyfiú után, akit a határban terelő pásztorként ismert mindenki. A fiú neve Márton volt, és oly bátor és jó szívű volt, hogy még a várnépe is megállt egy pillanatra, amikor elment mellette.

Virágnak és Mártonnak titokban lett szerelmük. A vár falai között suttogták egymásnak a nevet, ott, ahol a napfény a vastag köveken átszűrődött, és az árnyékok halkan ringatóztak.

De a világ akkoriban más volt.
A nemesi rend szigorú törvényei nem engedték, hogy egy úr lánya egy jobbágylegénnyel  essen szerelembe.

Amikor a várúr fülébe jutott a dolog — nem haraggal, hanem fagyos elhatározással — hívattatta Mártont az udvart a déli torony alá. Ott, a vastag kövek között, a fiút megölette, mint aki vétett a rend ellen. A lány sikoltása mindent betöltött, de nem mentette meg szerelmét. A várúr ezután arra a döntésre jutott, hogy Virágnak nincs több joga a világ fényére, hát élve befalaztatta a lányát a déli bástya mélyébe, ahol még a napfény sem ért el.

Az egyik sarokbástya falát ék alakú vöröses kővel zárták el — olyannal, amilyet később soha többé nem találtak. A vár körül azóta is ott maradt az a rész, ahol a kő leghangosabban suttogja a szélnek: „Márton… ne hagyj itt…”

A mondák szerint holdtöltekor a lány szelleme megszólal a romok között.
Nem a szokványos kiabálás hangja ez — hanem egy tiszta, hosszú, vékony sírás, amely úgy rezgeti a köveket, mintha maguk a falak is sírni kezdenének.

– „Hol vagy, Márton?” – rebeg a hang, messziről, mintha a Tarbucka aljából jönne, és visszahajlik a várfalak közt.

És ilyenkor, mondják, a kövek egy része vöröses fényt vesz fel — nem a napfénytől, hanem mintha a holdfény lángra lobbanva tükrözné vissza a régi vért és könnyet.

A régi öregek azt beszélik, hogy aki ilyenkor megáll, és csendben hallgatja a romokat, az hallhatja is, mit mond a kísértet:
– „Visszavárlak, míg a hold is újra nő…”

Persze a mai világ embere erre ráncolja a szemöldökét, vagy legyint és azt mondja: „népi misztikum, romantikus mese-hagyomány, babona”. De aki egyszer ott járt, és éjnek idején hallotta, amint a kövek között néma sírás száll, az tudja, hogy a Bodrogköz nem csak egy táj, hanem emlékek világa is.

Ma már a várnak csak a délnyugati sarokbástyája áll, mintegy hármas szintnyi kövezettel, mely messziről látható, még akkor is, ha a falak többi része már a múló időkbe hullott.
A kövek között ma is nő fű és bokor, és ha valaki felkapaszkodik ide a Tarbucka domb oldalán, láthatja a környező táj végtelen síkját: a mezőt, a Bodrogot és a messzi vizeket — ahogy a szerelmük is végtelen volt, ha csak egyetlen pillanatig is.

És amikor a telihold  felkúszik az égbe, a sötétben még mindig hallani vélni a lány lágy hangját a kövek között:

– „Várj rám… Márton…”

Így lesz egy elfeledett nemesi vár romja nem csupán történelem, hanem egy szerelmes szív kísértete a Bodrogköz végtelen mezői fölött.

Aki járt már Ricse határában, különösen a Cigánd felől kígyózó S-kanyarnál, az lehet észrevette, vagy tudja, hogy ott a világ valami furcsa játékba kezd. A táj addig egyszerű: föld, nád, csatorna, ég, bokor, fák, szántók. De az S-kanyartól Ricse felé tartva valami megváltozik. Olyan, mintha a tér kitágulna, mintha a levegő hirtelen könnyebb lenne, mintha az égbolt feljebb húzódna és rövidesen az ember úgy érzi, mintha egy katlan aljáról nézne felfelé. Szemeivel nem látja, de úgy érzi.

Ezt nem a szem látja először.
Az ember érzi.
Az a bizonyos „egy pillanatra minden csendesebb lett” érzés.

A látók régen úgy mondták:
– Itt járt át az Öregisten.

Még abból az időből, amikor a Bodrogköz félig vízből, félig lápi erdőkből állt, és az emberek nem térképen keresték a világ határait, hanem a víz mozgásában, a nád rezdülésében, az ég színében.

A monda szerint ezen a tájon állt valaha az Égigérő Fa, a Világfa. Gyökere a föld ölében, lombja a csillagok között. A Fenti Világ, a Középső Világ és az Alsó Világ ezen a fán keresztül ért egymáshoz. Amikor az emberek még értették a szelek beszédét és a víz súgását, a Felső Útról időnként átsétált az Öregisten, hogy megszemlélje, rendben van-e még a világ.

A Világfa mára eltűnt – vagy csak mi veszítettük el a szemünket hozzá. De a helye itt maradt.

A ricseiek úgy mondják: az Égkapu pontosan ott nyílik, ahol az ember Budahomok határába ér, nem messze a hajdani Fábián házától és, ahol a levegő iránya megváltozik, ahol a szél más ritmust vesz. Ott, ahol a S-kanyar után az ég hirtelen magasabb lesz, mint bárhol másutt a Bodrogközben és magasabb, mint bárhol máshol a világon..

Réges-rég élt erre egy pásztor, Körmöndi Jóska (egy a faluban élő tucatnyi Körmöndi Józsefből, aki a faluban élt akkoriban), aki többet értett a tájból, mint a falusi bíró és a pap együtt. Egy este, mikor a jószágot terelte vissza Ricse felé, keresztül a lápon egyszer csak azt vette észre:

• a jószágok lépte elhalkult,
  
  
• a nád nem zizegett,
  
  
• a csillagok hátrébb húzódtak,
  
  
• a levegő tágas lett, mintha megnyílt volna előtte a magasság.
  
  

Aztán meghallotta a hangot.

Nem emberi volt, nem állati. Inkább mély, lassú rezgés, mint amikor a nagy folyók alatt megszólal a föld.

Jóska tudta, mit jelent ez. A nagyapja mesélte gyerekkorában, hogy ha az Égkapu kinyílik, azt nem a szem látja, hanem a szív. A Fenti Világ ilyenkor közelebb jön, mintha megkérdezné:
– Ember, rendben vagy? Látod még a helyed a világban?

A pásztor rátámaszkodott a botjára, fölnézett, és csak ennyit mondott:

– Ha be kell menni, hát bemegyek.

Abban a pillanatban a rezgés elhallgatott, az ég megnyúlt, a világ megnyílt fölötte. Jóska úgy érezte, egy egész másik világ fölött áll. Ahol ő is csak porszem, de a porszemnek is helye van.

Pár lépéssel odébb minden visszatért a rendes kerékvágásba. De Jóska egész életében tudta: amit ott látott, az a Világfa hiányzó árnyéka volt. A hely, ahol az Öregisten még átjár, ha kedve úgy tartja.

A látók sokáig hallgattak róla, de a hely nem tűnt el. Az Égkapu időről időre megmutatta magát.

A 70-es években egy kerékpáros fiú mesélte, hogy a S-kanyarnál egyszer csak úgy érezte, mintha valaki felemelte volna. Nem a bicikli lett könnyebb – a tér lett nagyobb. A csillagok hátrébb csúsztak, a levegő mélyült. A fiú azt hitte, rosszul lát, de egy öreg ricsei csak legyintett:

– Látod, fiam, ott jár át néha az Öregisten. Nem kell félni tőle. Ő csak nézi, megy-e még a világ a maga rendjén.

A modern világ erre azt mondja: „optikai csalódás, hőtorzulás, tengerszint feletti mikroáramlás.”

A Bodrogköz, a táj erre csak annyit felel:
– Na persze. Az Öregisten meg közben hazafelé iszogatja a vizet a csatornából.

A régi mondák szerint:

• az Égkapu nem térbeli kapu,
  
  
• hanem vékonyabb ott a világ határa.

Olyan pont, ahol a Fenti Világ közelebb simul a Középsőhöz. Ahol a Világfa gyökere egykor benyúlt a földbe, a lombja pedig beleért a csillagok közé.

A régi öregek így mondják:

– Van, akinek semmit nem mutat.
– Van, akinek megmutatja, milyen magas az ég valójában.
– És van, akit egy pillanatra átenged – csak úgy, ízelítőnek.

Ha Cigánd felől jössz, és eléred a ricsei S-kanyart, majd a csatorna partjára fordulsz, és hirtelen azt érzed, hogy:

• könnyebb lett a mellkasod,
  
  
• kitágul a tér,
  
  
• a csillagok mintha hátrébb léptek volna,
  
  
• a távolság nagyobbnak tűnik, mint amekkora lehet,
  
  

akkor tudd:
beléptél az Égkapuba.

A régi öregek szerint ilyenkor nem kell megijedni.
Nem bánt ott senki.

Legfeljebb az Öregisten sétál át előtted, ahogy régen az Égigérő Fa tövében tette.

A nap már túl volt a delelőn a Bodrogköz síksága mögött, amikor a pásztor kiporoszkált a falu határába, a Ticce holtág felé — odament, hogy nyáját itassa, mielőtt a délutáni hőség mállasztaná a levegőt. A nád susogott a parton, a víz felületén ringatózott a fény, s a vidék olyan volt, mint aki álomba szenderült: szerényen, halk zaj nélkül.

A pásztor megállt. A szél elült. A nádas mozdulatlan volt – mintha megvárta volna, hogy valami történjen.

Telt az idő. Lefeküdt egy bokor árnyékába, hogy megpihenjen — a nap perzselte lábait, fáradt volt. De nem aludt el azonnal: hallgatta a víz halk hangjait, az éjszaka első csillagait figyelte, amik szétrebbennek a csillagos ég alatt. Az is olyan volt, mint egy előhírnök: a csendet megszokni lehetett, de az igazit nem — az mindig más jött.

Egyszer csak halk suhogás ért hozzá. Nem lomb, nem nád, nem csillagfény — valami más. Felállt, és közelebb lépett a vízparthoz. Egy fehér galamb ült egy bokor ágán; tollai úgy ragyogtak a halvány fényben, hogy a pásztor szinte vaknak hitte magát. A galamb szeme nyugodt, mégis szigorú volt — mintha tudta volna: ez a hely több, mint amit a szem lát.

A pásztor botjáért nyúlt — ösztöne volt, rég tanulta, hogy vándor előtt a vad figyel. De a madár nem mozdult. Csak szállj, mondta a szeme, vedd el az utolsó reggelit, az árnyékot — de ne bánts.

Ám a pásztor ember volt, és fáradt. Dühös. Egy határozott mozdulattal odacsapott. A galamb felröppent — szárnyain az éjszaka hideg fuvallata reccsent.

A kövek, a nád, a holtág mind megremegtek hirtelen. A víz felszine halk hullámokat vetett. A pásztor hátrahőkölt.

Másnap, amikor a falu öregjei a holtág partjára mentek, ott találták a pásztort, aki reszketve mutatott a bokorra. A nád között egy apró fehér toll hevert. És ott, ugyanazon a helyen, ahol az előző este a galamb ült — megjelent Szűz Mária.

A falubeliek később úgy mesélték, mintha maguk látták volna:
arcán halvány, vöröses csík húzódott, mintha ostor vagy bot ütötte volna meg. A pásztor térdre rogyott. A falu népe csendben állt.

A jelenés – mondták később – azt sugallta, hogy nem értették meg az előző napi üzenetet: hogy a fehér galambban maga Mária akarta megjelölni a helyet, ahová szent épületet kívánna — ahol az ég és a föld összeér, ahol a Bodrogköz lehelete találkozik a magasabb világgal.

A falu elhatározta, hogy ott, a parton imát mondanak, mécsest gyújtanak. Sokáig jártak oda titokban, mert az éjszaka halk volt, és a nádas suttogott. Az évek múltak, árvizek jöttek, házak fulladoztak a vízben, néhány tanyát elmosott a Bodrog. A fakó keresztek roskadoztak, a falak omladoztak, de a hely, amit a galamb kijelölt, nem vált sem porrá, sem vízzé.

Aztán, amikor a világ újra formálta a folyómedret, és az emberek újra kezdték építeni a falut, 1995-ben — sok imádság és remény után — kápolna emelkedett, ahol valaha a galamb szállt. A falusiak összegyűltek, zarándoklatot szerveztek májusban és októberben, a Mária-éneket énekelték, mécsest gyújtottak — a Bodrogköz népe így tisztelte meg a földet, a vizet és az eget.

Azóta is, ha valaki az esti szélben a Bodrog mélyéről jött gyenge hangot hall — a nád susogását, a víz ringását, a galamb szárnycsapását — a régi öregek azt mondják:
– A galamb repül. Nézd, merre tart. Talán Máriapócs felé — ott, ahol újra megjelenik.

Máriapócs — ott van a végcél, ahol a hit újra lángra lobban. De a gyökere itt van: a Bodrogközben, a holtág partján, a nád susogásában, a csillagfényben, a víz illatában.

Így lett a Bodrogszentmária nem csak falu — hanem olyan hely, ahol az ember úgy érzi: itt kezdődik valami, ami túlmutat önmagán.

A galamb csak repült tovább. De a hely maradt. És az emlék örökké él.

A Bodrogközben mindig is akadnak olyan falvak, amelyek úgy tűnnek el a földből, mintha soha nem is éltek volna. Zompod ilyen hely volt. Ma már csak a neve maradt a régi térképeken, meg néhány anekdota az öregek emlékezetében. De volt egyszer egy történet, amelyet a régi öregek úgy őriztek, mintha a saját életük lenne beleszőve.

Hogy hol Zompod? - Nos, valahol Bodrogszerdahely határában, valahol ott ahol a Nagy-lapos kezdődött.

Ez a történet Mátyás királyról és egy hírhedt kocsmárosról szól.

A husziták idején, úgy 1459 táján sokan menekültek végig a Bodrog folyását követő úton. A zompodi kocsma akkor már régi épület volt: vastag falú, félhomályos, alacsony mennyezetű. A környékbeliek félve mondták: „A kocsmárosnak a nevetését se hallani, csak a kulcscsomó csörgését.” Azt beszélték, hogy aki betért hozzá, gyakran se reggel, se újhold után nem került elő. A határban azt suttogták: a kocsmáros megszedi a zsákmányt a vándorokról, és hogy a Bodrog medre sok titkot őriz.

Egy késő ősz esti napon a falu felől porfelhő közeledett. Egyetlen lovas jött az úton, egyszerű ruhában, ponyvával takart nyereggel. Nem volt dísz, nem volt címer, csak a lovas tartása árulta el, hogy nem akármilyen ember ül a nyeregben. A zompodiaknak gyanús is lett:
– Az idegen túl egyenesen néz. Az ilyen vagy bolond, vagy király – súgták egymásnak.

Ez az idegen volt Mátyás király, álruhában, ahogy sokszor járta országát.

Amikor belépett a kocsmába, a levegő megváltozott. A füst úgy állt a mennyezet alatt, mint aki meghallotta, hogy nagy dolog készül. A kocsmáros pedig olyan mosolyt erőltetett magára, ami inkább volt vicsor, mint vendégfogadás.

– Jó estét, jó uram – mondta, és már indult is a konyha felé. – Friss borunk is van, meleg étkünk is.
– Csak egy korsó bor jó lesz estére – felelte az idegen.

A kocsmáros feje fölött ekkor halkan, alig hallhatóan surrogás futott végig a gerendán. A vendég egy pillanatra felnézett: egy árnyék suhant végig a tető alatt, de nem emberi mozdulattal. A Bodrogközben ezt a lényt ludvércnek hívták – rosszalkodó, kicsi ördögfajzatnak, aki néha segít, néha kárt csinál, de mindig érzi, mikor történik igazságtalanság.

A ludvérc most megállt a gerenda közepén, és egy olyan „hukkantó” hangot adott ki, mintha figyelmeztetne valakit. Az idegen szeme összeszűkült – mintha értette volna a jelzést.

A kocsmáros eközben bort töltött a kancsóba. De nem akármilyet. A bor fölött sötét árny futott, mintha valami sűrűbb csillogna benne. A szeme villant egyet – az a fajta villanás, amiben nincs irgalom, csak számítás.

Ahogy visszavitte a korsót az asztalhoz, a ludvérc halkan leugrott a gerendáról, és a király mögé suhant. A kocsmáros észre sem vette.

Mátyás király ekkor lassan felvette a korsót. Megszagolta. A bor illata jó volt – talán túl jó. Egy pillanatra megtorpant, és visszamosolygott a kocsmárosra:

– Szép estét ad ma Zompod. Mondja csak, messze innen a Bodrog?

– Közel bizony – felelte a kocsmáros. – De nem szokott mindenki elérni odáig.

Ez volt az a mondat, ami mindent elárult, csak ő maga nem vette észre.

Mátyás ekkor a korsót lassan megdöntötte… de nem a szájához. A bort a fapadra csorgatta. A ludvérc azonnal felszisszent – a sötét folyadék sistergett, mintha sav lett volna.

A király ekkor felállt.

– Jó uram, a bor savanyú volt – mondta hidegen. – De az igazság annál édesebb.

A kocsmáros elsápadt, és hátratántorodott. Még mielőtt megszólalhatott volna, Mátyás lerántotta a köpönyeget a válláról, és megmutatta a királyi jelvényt, amit eddig elrejtett.

– Én vagyok Mátyás, Magyarország királya. És te mérget akartál adni nekem – mondta szigorúan. – Hányaknak tetted ezt még?

A kocsmáros térdre esett, de késő volt. A ludvérc ekkor felkapaszkodott a király vállára, és olyan füttyentést adott, amitől a kocsmában minden mécses megremegett.

– A ludvérc is ellened vall – folytatta Mátyás. – Aki a Bodrogköz útjait mérgezi, az a király útját is.

A kocsmárost még aznap éjjel megkötözték, és másnap a bodrogszerdahelyi bíró elé vitték. Ott, a vásártér szélén olyan ítélet született, amilyet Zompod még nem látott – vagy épp túl sokszor látott.

A király csak ennyit mondott:

– A föld, amit bemocskoltál, nem felejt. A Bodrog visszaveszi, ami az övé.

A bíró bólintott, és kimondta a verdiktet. A kocsmárost kivégezték, a kocsma pedig hamarosan elnéptelenedett. A falu népe úgy mesélte, hogy éjjelenként a ludvérc még visszajárt a kocsmába, mintha ellenőrizné, hogy több bűn nem születik ott.

A kocsma összeomlott, Zompod pedig lassan eltűnt a történelemből. Ma már csak a neve él, meg az a hely a Bodrogszerdahelyi úton, ahol az ember érzi, hogy valami régi igazság még mindig ott áll a fák alatt.

És ha egyszer arra jársz éjszaka, és hallasz egy halk „hukkantást” a sötétből – ne ijedj meg.

A ludvérc még most is őrzi a Bodrog útját.
És az igazságot is.

A Bodrogköz száraz nyarai mindig külön témát szolgáltatnak, de volt egyszer egy esztendő, amelyre még az öregek is úgy emlékeztek: „olyan volt, mintha a nap is elfelejtette volna lehunyni a szemét.” A földek repedeztek, a Bodrog visszahúzódott a meder legmélyére, és a vajdácskaiak úgy éltek, mintha minden lépésük után finom por kúszna a bokájuk köré. A nagy meleg már a jószágot is megviselte, a falu pedig esténként úgy sóhajtott fel, mintha egyszerre kérne levegőt és esőt.

A templomtorony árnyéka döngölte a földet, de hűvöst már az sem adott. Az asszonyok nap mint nap felsandítottak az égre, és remegő hangon súgták: „Legalább egy kis permet… valami kis élet…” A pap minden misén imádkozott érte, az öregek is elővették a régi imákat, amiket még a nagyanyjuk tanított nekik. De az ég csak nézett rájuk üres szemmel.

Egy ilyen estére emlékezett később mindenki. A levegő olyan fülledt volt, hogy még a kutyák is csak lustán legyeztek a farkukkal. Az utolsó napfény elnyúlt a dombok felett, és már mindenki hazafelé ballagott, amikor a Vajdácskai-keresztnél valami különös árnyék suhant végig.

A „Szélfogó kereszt” — így hívták régen, mert a régiek szerint, ha ott imádkoztak, a szél irányt váltott. Az öregek még úgy tartották, hogy a kereszt tövében valami régi erő kering, amit csak azok értenek, akiknek már nincs vesztenivalójuk.

Az árnyék lassan alakot öltött: egy fiatal fiú volt az, aligha több tizennyolcnál. Rongyos köpenyt viselt, amely olyan volt, mintha átázott volna valamikor és azóta sem száradt ki. A vállán egy nehéz, vastag könyvet cipelt, amelynek lapjai olykor maguktól mozdultak, mintha a szél lapozná — pedig szél akkor sehol nem volt.

A falubeliek csak suttogva nevezték meg:

– A garabonciás… A vihart hozó… A könyv diákja.

Nem sokan látták őt életükben, de mindenki tudta, mit akar. A garabonciás sosem érkezik véletlenül. Vagy bajt hoz, vagy megmentést — a kettő között pedig soha nincs nagy különbség.

A fiú lassan lépdelt a keresztig, majd megállt, és a könyvét a térdére támasztotta. A lapok hirtelen felcsapódtak, és a könyv mintha suttogott volna — vagy csak a félelemtől hallotta így a falu, senki sem tudja.

A fiú felemelte a fejét, körbenézett, és azt mondta, olyan egyszerű hangon, hogy abban semmi földöntúli nem volt:

– Hallom, amit kértek.

A templomtoronyban valami megcsendült. Nem harang volt, csak egy apró, fémes koppanás, mintha valami megmozdult volna a vakolat mögött.

A garabonciás a köpönyege alól elővette a sípját. Kicsi volt, csontból faragott, és úgy tartotta, mintha egy törékeny élőlény lenne. A falu többi része ekkorra már néma lett. A gyermekek kitapadt arccal bámultak ki az ablakon, az asszonyok keresztet vetettek, az öregek a botjukra támaszkodtak.

A fiú lassan a szájához emelte a sípot, és egyetlen hosszú, sípoló hangot fújt meg.

A Vajdácskai-kereszt tövében a por megremegett. A templom tornyán a kereszt megmozdult, meg is dőlt kicsit, mintha valaki odafentről rálehelt volna. Az ég peremén előbb csak egy vékony, fekete csík jelent meg, majd mögötte gomolygó felhők nyomultak elő, olyanok, mintha messze földről sietnének.

A garabonciás még csak le sem vette a sípot a szájáról, amikor az első szélcsapás végigszaladt a falun. Por és kavics pattant a házfalaknak, a kerítések felnyögtek. Az ég sötétlett, a szél pedig, mintha bolond lett volna, ide-oda csapódott.

A falusiak közül valaki megszólalt:

– Elhozta az esőt. De az árát majd meg kell fizetni.

És valóban. A felhők megnyíltak, és olyan eső zúdult a falura, amit már hónapok óta nem láttak. A gyerekek kacagva futottak ki az udvarokra, az asszonyok az arcukat tartották a cseppek alá, és ahogy a föld felhörpintette a vizet, olyan illat szállt fel, amitől mindenkinek újra reménye lett.

A garabonciás pedig csak állt a keresztnél, és nézte, ahogy a falu lélegzethez jut. Aztán összecsukta a könyvét, visszatette a sípot, és eltűnt a Bodrog felé vezető úton, mintha sosem lett volna ott.

Másnap reggelre a falu vidám volt. A csatornák megteltek, a por eltűnt, a levegő friss lett. A templom harangja olyan tisztán zengett, mintha újraöntötték volna.

De amikor a gazdák kimentek a határba, meglátták azt, amitől mindenki elcsendesült: a kukoricás közepén egy egész sáv feküdt el, mintha valaki hatalmas kézzel simította volna rá a földet. Egyenes vonalban, pontosan azon az irányon, ahol a vihar első széllökése végigszáguldott.

Az emberek megértették.

Eső jött, élet jött, a föld megmenekült.
De mindennek ára van.

A régi öregek azóta is csak annyit mondanak:

– A garabonciás nem a szíve szerint cselekszik, hanem a törvény szerint. A segítségét sosem ingyen adja: ahol ad, ott nyomot is hagy.

A Vajdácskai-kereszt , hogy meg van-e még, nem tudom, de ha meg van akkor az biztos, hogy nem fog meg sem szelet, sem vihart, de aki arra jár egy forró nyári estén, és hallja, hogy a szél egyszer csak sípolni kezd valahol a fák között — az tudja, hogy a garabonciás még nem ment messzire. És ha egyszer újra megszólítja a falu, ő majd megint megjelenik.

Csak azt nem lehet tudni előre, mennyi lesz az ára.

Ha ma végigballagsz Királyhelmecen, első ránézésre csak egy csendes, határ menti várost látsz. Pesti szemmel „kis város”. Egy-két templomtorony, házsorok, a főtéren pár üzlet, a háttérben a Helmeci-hegy vonala. De ha kicsit tovább nézed, feltűnik valami furcsa: ez a város nem úgy néz ki, mint ami hagyta volna magát. Inkább úgy, mint ami makacsul itt maradt.

A régi öregek, tudók azt mondják, ennek oka nem csak az emberekben keresendő. Van annak egy madara is. Nem is akármilyen!

Réges-régen, talán ez olyan régen volt, hogy akkor még a Tisza is a Helmeci-hegytől északra folyt, nagy ívben megkerülve azt. Szóval ez akoor volt, amikor még nem Királyhelmecnek hívták a helyet, sőt, rendes neve se nagyon volt, csak domb, erdő meg víz, keletről jött egy nagy, fényes madár. 

Aki látta, azt mondta, olyan volt, mintha egyszerre lenne sas, daru meg valami egészen más. Tollai között parázs izzott, ahogy suhanva átvágott a felhők alatt.

– Ez bizony főnix – bólogattak a messziről ide tévedt vándorok, akik távoli országokból érkeztek. – Ritka jószág, nem tanyázik akárhol.

A főnix sokáig csak körözött a vidék fölött. Megnézte a sík földeket, a lapos vizeket, aztán szeme megakadt a dombon, amit ma Helmeci-hegynek hívunk. Nem volt az se magas, se félelmetes, de valami különös nyugalom áradt belőle. Olyan volt, mint egy szívverés a táj közepén.

A főnix leszállt a hegyre, sarkával megkaparta a földet, majd fészket rakott. Nem gallyakból, hanem vékonyra égett, fekete ágakból, amik úgy világítottak a holdfényben, mintha még mindig parázslanának.

– Itt jó lesz – mondta magának. – Itt mindig lesz kinek újrakezdeni.

Akkoriban még csak néhány kunyhó állt a domb alján. Halászok, mocsarat járó emberek laktak bennük. Nem voltak nagyurak, se városi nemesek, csak olyan emberek, akik tudták, hogy a hegy lábánál azt a kis talpalatnyi  földet meg kell művelni, különben a mocsár visszaveszi magának.

Egy este egy kisfiú későn indult haza a víz mellől, és meglátta a hegyen pislákoló fényt. Azt hitte, pásztortűz, s odamerészkedett. Amikor közelebb ért, látta, hogy nem parázs ég, hanem egy madár tollai fénylenek úgy, mintha belülről lángolnának.

– Ki vagy te? – kérdezte félve, de kíváncsian.

– Annak a helynek a jövője, ahol most állsz – felelte a főnix. – Te csak egy vályogházat látsz meg néhány apró fényt. Én látom a századokat is. Leszek még itt por, füst, romhalmaz. De ahol rom van, ott új ház is nő. Ahol kicsi az ember, ott tud nagy lenni a szív.

A fiú akkor még nem értette, mit jelent ez. Csak annyit jegyzett meg, hogy valami vigyáz erre a dombra.

Teltek az évek, a kunyhók helyén házak nőttek, a házak körül utcák, a domb alatt lassan város alakult. Az emberek dolgoztak, vásároztak, gyerekeket neveltek. A főnix csendben figyelte őket a hegy tetejéről. Néha elrepült, eltűnt napokra, hónapokra, majd egyszer csak újra előbukkant, mintha ellenőrizni akarná, hogy még állnak-e a házak, még füstölnek-e a kémények.

Aztán eljött az első nagy sötét hullám. A tatárjárás. A füst előbb az égről érkezett, aztán a földről. A várost felgyújtották, a házak elestek, az emberek menekültek, ahova tudtak. A Helmeci-hegy oldalát is égett bozót szaga lengte be.

Az egyik menekülő asszony, karján gyerekkel, felbotorkált a hegy oldalán, hogy onnan nézzen le: maradt-e valami otthonából. Ott fent látta meg a főnixet. A madár tollai halványan izzottak, mintha vele is történt volna valami.

– Hát te sem tudtad megvédeni? – kérdezte az asszony, könnyekkel a szemében.

– Nem az a dolgom, hogy megvédjelek – válaszolt a főnix. – Az a dolgom, hogy emlékeztesselek: fel tudsz állni.

És ahogy a parázs madár szárnyra kelt, a nőben valami megkeményedett. – Ha elvették a házamat, majd építek másikat – mondta. – Ha szétszórták a családomat, majd összegyűjtöm, aki maradt. Nem azért vagyunk itt, hogy egyszer éljünk, aztán eltűnjünk.

A tatárok elmentek. A romok között előbújtak az emberek. Először csak ideiglenes viskók nőttek, aztán ismét házak. A főnix pedig visszaszállt a Helmeci-hegyre, és lerázta szárnyáról az elhamvadt tollakat. A lehulló pernye lassan ráült az új falakra – így kapta meg a város az első „főnix-porát”.

Nem sokkal később jött az újabb vihar: hatalmi harcok, Perényiék vára, majd királyi parancs, rombolás. A Csonkavár falai repedeztek, kövei a völgybe görögtek. Sokan azt hitték, ezzel vége mindennek. Vár nélkül mi marad? Csak egy sebezhető település a határ szélén.

A főnix ekkor sem tűnt el. Sötét éjszaka volt, amikor a hegy fölött egyetlen fény jelent meg; nem látta mindenki, csak néhány álmatlan ember. A madár körözött a vár romjai fölött, majd egyetlen nagy szárnycsapással felkavarta a port. A kövek közt felnövő gyomok között másnap új hajtások jelentek meg: gyümölcsfák, szőlő, bokrok. A város megtanulta, hogy ha el is viszik a falait, a földet, amin áll, nem tudják elvinni.

Így ment ez később is. Kuruc idők, háborúk, pestis, kolera – minden korszak hozta a maga fekete madarait, de valahogy mindig maradt annyi ember, aki azt mondta: „Jó, akkor kezdjük elölről.”

Az öreg helmeciek a szivükben a mai napig tudják, hogy a főnix sosem hagyta el igazán a hegyet. Néha évtizedekre elcsendesedik, csak egy-egy álomban jelenik meg. Máskor meg ott ül a hajnalban a szőlőhegy fölött, és úgy fest az ég, mintha valaki belülről gyújtotta volna fel.

A gyerekeknek azt mesélik: ha nagyon korán kelsz, s felmész a Helmeci-hegyre, még mielőtt a nap rendesen feljönne, és csendben maradsz, talán megpillantasz egy nagy, lassan mozgó árnyékot. Nem repül gyorsan, nem csap zajt, csak körbenéz. Azt figyeli, maradt-e még elég akarat ebben a városban ahhoz, hogy szükség esetén megint felálljon.

A város történészei a könyveikben úgy fogalmaznak: „Királyhelmec hamvaiból újjá- és újjáéledő város.” A mesélők viszont csak ennyit mondanak:

– Itt fészkel a főnix. Lehet, hogy nem látod, lehet, hogy nem hiszed, de minden újraépült házban, minden felújított téren, minden visszatérő emberben benne van egy kicsi tollcsomó a szárnyából.

Így lett a hegyen fészkelő madárból a város láthatatlan címere. Nem kőbe vésték, hanem emberekbe. És amíg lesz legalább egy család, aki azt mondja: „Akárhányszor rombolják le, mi itt maradunk”, addig a főnix nem keres másik hegyet magának. Itt marad, a Helmeci-hegyen, és minden új hajnalnál kicsit belefújja a parazsát a város tüdejébe.

Királyhelmec örökké él.

Aki ma végigsétál Karcsa szélén, és ránéz a Bodrogköz lapos, lassan lélegző tájára, könnyen hiheti, hogy itt mindig ilyen csend volt. Hogy a nádas ugyanilyen puhán susogott száz vagy ezer éve, a víz ugyanilyen simán húzódott el a földek széle mellett, és a falu mindig csak ennyire békésen szundított a határban.
Pedig a vidék valaha egészen más volt. Sokkal vadabb. Sokkal kiszámíthatatlanabb. És néha, amikor a szél különös irányból fúj, vagy amikor a naplemente vöröse megül az öreg vízmosások felett, a régiek történetei újra megmozdulnak a levegőben.

Így van ez az Ördöngös-tó meséjével is.

Az idősek szerint Karcsa határában,a Nagy-laposon ott, ahol ma a gondosan rendezett földek húzódnak, valaha egy nagy és kiszámíthatatlan tó terpeszkedett. A víz néha ártatlanul csendes volt, máskor viszont minden előjel nélkül megvadult, fodrozódott, majd sűrű, zöldes hullámokkal törte át a nádasokat. A falu népe Ördöngös-tónak nevezte, és ebben a névben minden benne volt, amit éreztek iránta: félelem, tisztelet, és titkolt kíváncsiság.

A legöregebb mondás szerint a tó mélyén egy sárkánykígyó lakott. De nem olyan, amilyet a mesekönyvekbe rajzolnak; nem tüzet okádó, nem hegyeket döntögető, hanem olyan, amely a víz formáját vette fel. Ha aludt, a tó sima tükörré vált. Ha felriadt, a víz sistergett, mintha ezer kígyó tekergőzne benne egyszerre.

A történet a régi időkből indul, amikor Karcsa népe még főként halászatból és gyűjtögetésből élt. A Bodrogköz akkoriban rengeteg kis tóval, mocsárral, csalitossal volt tele. Az emberek ismerték a víz minden rezdülését, de az Ördöngös-tóhoz még ők is ritkán merészkedtek.

Egy nap azonban szükség vitte rá őket.

Egy száraz, forró nyár volt. A környék szinte minden tava leapadt, a halászatból élők pedig kétségbeeszve keresték, hol maradt még víz és élet. Végül elhatározták, hogy elmennek indítanak az Ördöngös-tóhoz, bármilyen félelmetes is.
A csapat élén egy tapasztalt, vakmerő halász, Bálint indult útnak, akit egész Karcsa úgy ismert: ha valahol víz volt, ő megtalálta, ha baj volt, már ugrott is. És ha veszély leselkedett, valami különös derűvel nézett szembe vele.

Az Ördöngös-tóhoz érve azonban még Bálint is megállt. A hely valami földöntúli csendben pihent. A nád nem mozdult, a víz fénye tompa volt, mintha nem is a nap sütne rá, hanem valami régi, fáradt ragyogás.

A halászok csónakot tettek a vízre. Bálint evezett legelöl. Az első néhány perc békés volt, a tó úgy viselkedett, mint bármelyik másik. Aztán hirtelen a víz közepén egy hatalmas, sötét örvény tűnt fel. Mintha maga a tó akarna levegőt venni.

A többiek megrémültek. Bálint azonban előrehajolt, és a vízbe nézett.

A tó mélyéről két hatalmas, sárgás szem nézett vissza rá.

A víz megmozdult. A csónak megemelkedett. A sárkánykígyó teste, zöldes-fekete pikkelyekkel borítva, lassan kiemelkedett a tó felszínére. De nem támadott. Csak nézett.

A halászok dermedten ültek. Egyedül Bálint szólalt meg.

„Nem bántunk téged, öreg. Csak élni akarunk.”

A vízi szörny lassan körbeúszta a csónakot, majd a farokcsapásaival néhány halat lökött fel a víz felszínére — mintha ajándékot adott volna. A halászok alig hittek a szemüknek.
Bálint ekkor lehajolt, megérintette a víz felszínét, és halkan ennyit mondott:

„Köszönjük.”

A sárkánykígyó lassan visszasüllyedt, az örvény elcsendesedett, a tó visszanyerte sima felszínét.

Ettől a naptól kezdve a karcsaiak soha nem féltek többé az Ördöngös-tótól. Nem háborgatták, de nem is rettegtek tőle. És azt beszélték, hogy aki tisztelettel közelített hozzá, annak a tó soha nem ártott — sőt, gyakran adott halat, amikor minden más hely kiürült.

Aztán teltek az évek, évtizedek. A Bodrogköz lassan megváltozott. A vizek visszahúzódtak, a földeket bevetették, a mocsarak átadták helyüket az utaknak és szántóknak. Az Ördöngös-tó pedig egyszer csak eltűnt.

Az emberek azt mondták, a sárkánykígyó vándorútra kelt: vagy visszatért a Bodrog mélyébe, vagy felment egészen Tokajig, ahol a két víz találkozik, s onnan messzire úszott, ahol még talál vad vizet és titkot.

De a régi öregek szerint a tó nem tűnt el, csak alszik. A víz most a föld alatt húzódik, és aki nagyon csendben van, és nagyon figyel a szélre, még ma is hallhatja a föld mélyén azt a lassú, tekergő lélegzetet, amelyet régen csak a víz fodrozódása árult el.

És talán egyszer, egy különös év nyarán, újra megmozdul majd. És akkor a Bodrogköz ismét emlékezni fog arra, milyen volt, amikor a víz még élőlény volt, és a világ nem volt ilyen kiszámítható.

Boszorkányok mindig is voltak a világban, minden felé. Oszt miért pont a Bodrogköz lett volna kivétel, ha mán eccer olyan varázslatos világ volt egykor.

Na, ez a történet Ricsén esett meg. Olyan 1870 körül az akkori Nagy utcán Deák István portáján, aki földműves volt.

Dolgozott is az öreg rendesen, becsületesen. Vó't neki egy szép tehene.

De az isten adta teje nagy hirtelen elapadt. Fura vó't a dolog, mert május volt. A legelők kövérek voltak, én nem rég lett egy szép kis bornyúja.

Vakarta is a fejét, hogy mi lehet a tehén baja, de nem talált okot

Szerencsére az egyik Kocsi gyermek elszegődött hozzá cselédnek, oszt amikor egyszer lefeküdt a munka után az istállóba a dikójára hát azt látja, hogy az istállóajtón jön befelé egy irdatlan nagy veres – tarka macska, aminek a nyakában egy nagy lopótök lógott.

Fel is kapta a vasvillát, hogy üti agyon, és próbálkozott is derekasan, de a macskát sehogy sem tudta eltalálni.

Hiába zárta be az istállóajtót, mikor a macskát sarokba szorította, az felugrott és a padlás deszkáját átszakítva elmenekült.

A gyerek szaladt is a gazdához, hogy elmesélje mi történt. Az meg azt mondta:

- Boszorkány lehetett az fiam. Géresen volt eccer ilyen, azt sem tudták agyonütni. Elviszi a tehen tejét.

A gazda üzent Karádra az öreg komájának a kocsisnak, hogy jöjjön és húzza őt ki a bajból.

Meg is érkezett. Ivott egy pálinkát, majd dologhoz látott.

Előbb szétnézett a portán. Meglátott egy cúgos cipőt felakasztva a szomszéd kerítésre. Gondolta tesz egy próbát. Leakasztotta a cipőt, majd belevizeltette a tehenet a cipőbe és azt felakasztotta a kéménybe egy drótra, hozatott egy marék szalmát és alágyújtott.

A tűz jó magasra hágott, és füstölt is rendesen.

Egyszer csak a szomszéd felől nagy sivalkodás támad.

Jön ki a szomszédasszony, igen dörzsöli az arcát.

Meglátja a banya a kocsist oszt elkerekedik a szeme. Rögtön elkezd könyörögni:

- Ne öljenek meg! Ne öljenek meg!

- Hát te mér akarod megölni az embert. Takarodj még a környékről is napszálltáig. -így a kocsis.

Mikor a cipőt Deák uram kivette a kéményből megdöbbenve látta, hogy annak semmi baja sem esett a tűzben.

A tehén pedig harmad napra megint úgy adta a tejet mint régen.

Gyermekkoromban soha nem értettem, hogy a családunk egy jelentős részét Ácsnak hívták, holott nagyapám, édesanyám Juhász. Nem igazán értettem, míg pár hete, immár 42 évesen nagynéném elmesélte a Juhász családnév eredetét.

Az első Juhász a családban dédnagyapám volt.

Az ő apja még az Ács nevet kapta a keresztségben, ahogy az ő apja, a nagyapja és így tovább.

Történt, hogy Ács üknagyapám, mint szabad pásztorember, családjával és nyájával Karcsára, illetve annak határába költözött. Ekkor már 2 fia volt, és még 3 született később.

1884-ben megszületett a 3. gyermeke is, akinek a József nevet szánta és ő lett az én dédnagyapám.

Ahogy akkoriban szokás volt, elvitte a gyermeket a tisztelendőhöz, hogy a gyermek minél hamarabb megkaphassa a keresztséget.

Mikor megérkezett a tisztelendő nagyon elfoglalt volt. Ép az Intézővel meg a csendőrrel és az egyik gazdával kártyázott.

Üzent is a pap a kántorral, hogy most nem ér rá, de üknagyapám ragaszkodott hozzá, hogy itt van a kisded, itt vannak a keresztszülők, legyen már szíves a gyermeket keresztségben részesíteni.

No, a pap kicsit ittasan felpattant, magára öltötte a reverendát, majd rekordgyorsasággal megkeresztelte dédnagyapámat.

Kifelé menet mondván, hogy a dokumentumokat, majd holnap elintézik.

Másnap, a másnapos tisztelendő úr, kérdi a kántort, hogy kit is kereszteltünk meg tegnap?

A kántor meg mondja, hogy annak a Juhásznak a 3. fiát.

Így lett dédnagyapám Ács Józsefből Juhász József.

A dédnagyapám pedig igencsak szapora ember volt. 11 gyermeket nemzett, akikből 9 fiú lett.

Tiszacsermelyen pedig így a Juhász család elég kiterjedt lett.

Mára már szétszóródtunk az ország minden szegletébe.

Ha Cigándról elindulsz az Újheli vásárba és

Csermelynél meg nem lopnak,

Lukán meg nem b@..-nak,

Bereczkinél meg nem vernek,

akkor Te a világ végéig is el tudsz menni.