Említettem már nektek az előző két alkalommal, hogy a Bodrogközben bíz, éltek mindenféle népek.
Sárkányok, manók, tündérek, lidércek, szellemek, rémek meg mesebeli állatok.
Itt jól megvoltak, hiszen nagyrészt az egész egy hatalmas mocsár volt. Jól el lehetett bújni.
Persze a legkeményebb, legkegyetlenebb, legszebb és egyben legrémisztőbb teremtmény is ahogy várható volt beköltözött ide.
Egész sokan jöttek a fajából és úgy hívták, hogy ember.
A többi lény meg mit tehetett alkalmazkodott az új jövevényhez.
Az meg nem alkalmazkodott hozzájuk. Ahol lehet alakított a környezetén. Nem érte be azzal amit természet anya ad, hanem elkezdett növényeket termeszeni. Ehhez ki kellett vágni azt a kevés kis erdőt is ami volt. A halottait meg nem bízta a vízre, de bízva a vízben a halottakat a vízen túl temették el.
De egy ilyen helyen ahol ott állt az égig érő fa, a lelkek meg igyekeztek vissza jönni a szeretteik közzé, azok meg … na de mindegy, hagyjuk is.
A lényeg az, hogy az ember egész a maga képére formálta a Bodrogközt. Az itt élő lények meg beolvadtak közéjük. Már, aki tudott.
Mert hát logikus, hogy a vízi manónak is egyszerűbb beállni molnárnak a Karcsai malomba, jó pénzért, mint puszta kézzel halat fogni a mocsárban.
De hát nem mindenki tudott beköltözni a falvakba.
A Tündérek azért nem tudtak, mert túl szépek voltak és legények mindig utánuk kajtattak. A Boszorkányok meg azért mert túl csúnyák voltak – legalábbis az emberi szemnek – és elűzték őket.
Na mindkét nép a Karcsa folyó aljára költözött.
Mikor a Magyarok ide költöztek, akkor egy idő után felvették az új hitet. Mondanom sem kell, hogy itt az új nehezen vert gyökeret.
Mert hát hogyan is terjedhetne az új hit, amit kereszténységnek hívtak – ami azt mondja, hogy a manók, tündérek, meg a többiek csak ostoba babonaság, miközben a templomban melletted egy Vízimanó ül a legszebb gúnyájában és buzgón bólogatva hallgatja a szent beszédet.
Nektek is be kell látnotok, hogy minden hittérítőnek, akit a balsorsa erre a vidékre vezényelt, igencsak nehéz dolga volt. Főleg, akkor mikor a láplidérce jelentkezett a papnál, hogy ő bizony azt gondolja, hogy milyen jó Kántor lenne belőle. – de ez egy másik történet.
Na most Karcsán ezt egyszerűen oldották meg. A táltos fia színleg felvette a hitet és ő lett a falú papja. Persze ő is a táltosok mesterségét űzte, a pap meg nem akart idejönni a mocsárba. Így tiszta üzlet született. Mint annak idején Szvatoplukkal.
Működött is a dolog, de jött az utasítás fentről, hogy egy éven belül templomot kell építeni, tehát határidőre kész kell lenni.
Egy ideig figyelembe se vették a dolgot, de a határidő előtt három nappal valakinek eszébe jutott, hogy baj van. harmadnapra letelik az esztendő.
Táltosunk nem esett kétségbe, hanem elment a Tündérekhez és szépszóval, meg egy Zemplén faluból lopott gyermekkel, megkérte őket, hogy segítsék őt, meg a falut a gondból.
A Tündérkiráynő befogadta a lopott gyermeket, akit sajátjaként nevelt fel és megígérte, hogy két éjszaka és két nappal, 12 tündérrel felépítik a templomot.
Tehát neki álltak és két nap és két éjjel alatt felépítették a templomot. De ha jártál már a Karcsai templomban, tudod, hogy nincs harangja.
Az pedig azért nincs, eredetileg ezüst harangja lett volna, mert az olyan szépen kong, de amikor két tündér éppen repítette az ezüstharangot, a boszorkányok üldözőbe vették őket.
Már ép elérték a tündéreket, amikor a faluban megszólalt egy kakas - erre a boszorkányoknak vissza kellett térniük lakhelyükre, a Karcsa mélyére.
Ám a harangot szállító tündérek is megijedtek, és elejtették a harangot és az eltűnt a Karcsa vizében.
Azóta többször is keresték, egyszer meg is találták, láncot akasztottak a gombjára, eléfogtak 24 ökröt, és elkezdték vontatni kifelé, amikor valaki felkiáltott a mélyben: "Jaj, a kisujjam!" Erre mindenki megállt, az ökrök térdre estek, a lánc meg elszakadt.
Állítólag a hely, ahol a harang az iszapban fekszik "a Vajdák kertje végével egy irányban, 3 vagy 4 öllel a széltől beljebb van", de azóta sem találják. Viszont minden 100 évben egyszer hallatja a hangját az eltűnt harang.
Ez az a történet, amit majdnem mindenki ismer, de van még tovább is.
Akkoriban élt még itt egy Sárkány is titokban. Ő volt a Táltos fiának a lova.
A táltos fia megkérte paripáját, hogy keresse meg a harangot a folyóban. És a Sárkány keresi azóta is a harangot, amikor teheti. – mert még eddig nem találta meg.
A gazdája, meg annak az unokái is porrá lettek már, a Karcsa is beleveszett a mocsárba, meg a szabályozásba és manapság már a Sárkányokban sem hisznek annyian – tisztelet a kivételnek – így az öreg sárkány, aki igencsak hosszú életű, időnként még titokban felkerekedik és neki áll keresni a harangot.
Karcsán és Pácinban sokan látták már, ahogy időnként éjszaka, mint valami fény kígyó kanyarog a Karcsa fölött. Ilyenkor elnémulnak a békák meg a kutyák is, mert nagy vad jár az égen, jobb őt nem zavarni.
Lehet, hogy Te is láttad már. Ha tudod hol a harang mond meg neki.
